A fehér és a fekete árnyalatai

Gulyás Márton neve ismerősen csenghet a politikát figyelemmel kísérő honfitársaink előtt. Van, aki a lázadó értelmiségi fenegyereket látja benne, míg mások az apróra vágandó balliberális provokátort. Mostani dokumentumfilm kísérletével –mely Tiszavasváriról szól- rávilágított arra, amit eddig is mindenki tudott: országunkban nagyon nincsenek rendben bizonyos dolgok. Több mint negyed századdal a rendszerváltás után egyik kormányunknak sem sikerült érdemben közelebb kerülni az egykori célhoz, egy élhetőbb Magyarország megteremtéséhez. Mivel Tiszavasvárihoz az utóbbi időben egyre több minden köt, úgy éreztem, megosztom gondolataimat a filmkísérlet kapcsán a város közösségével.

Apartheid?

Igazán erre a kifejezésre kaptam föl a fejem, amikor leültem és elkezdtem nézni a Tiszavasvári fehéren, feketén című „alkotást”. Úgy érzem, könnyű nagy szavakkal dobálózni, pláne, ha azok kritikát fogalmaznak meg. Egy kicsit talán nem ártana a cigányság történetével megismerkedni.
A cigányság a középkor során érkezett Európába, Magyarországon először Zsigmond király idejében tesznek róluk említést. Vándor népségként tartották őket számon, akik nem maradnak sokáig egy helyben, letelepedéshez nem igazán fűlik a foguk, alkalmi munkákból tengetik mindennapjaikat és dalból van a lelkük. Persze ezek az alkalmi munkák abban az időben komoly mesterségek voltak, mint például a kovács, vályogvető, fafaragó. Házaltak mindenfelé portékáikkal, tehát a kereskedelemből is kivették a részüket. Jelentős hányaduk a korabeli szórakoztató iparban kereste a betevőjét, s innen ered például a muzsikus cigány kifejezésünk. Ez a vándor életmód egészen a XVIII. századig zavartalanul folyt Magyarországon, amikor is Mária Terézia idején megpróbálták letelepíteni és asszimilálni őket. Még azt is megpróbálták elérni, hogy közösségeiket szétszórva, a helyi lakosságba beolvasszák őket. Persze ez a fajta erőszakos röghöz kötés pont az ellenkezőjét eredményezte, mivel azok is kezdtek elszökdösni, akik szívesen letelepedtek volna. A vándorló életformára az első komoly veszélyt az I. Világháború azon következményei jelentették, hogy az államhatárokat szigorúbban kezdték őrizni, ezáltal megnehezedett a szabad vándorlás Európában.
Miután 1945-öt követően földrészünk két táborra szakadt, a vasfüggöny végleg megadta a kegyelemdöfést az addigi vándoréletnek. A többek között ránk is erőltetett szocialista értékrend nem viselte el egy vándor népség létét, és megkezdődött körükben is a szocialista embertípus kialakításának tortúrája. Már nem tűrték meg, hogy bárki csak úgy kézműveskedjen a saját szakállára, s ezáltal a szabadság és az ahhoz tartozó minimális megélhetés lehetőségei eltűntek.
Az erőszakos asszimiláció része volt, hogy akár kényszerrel is a nagyvárosokba telepítették őket, hogy majd a fehérek között szocializálódva váljon az elvárásoknak megfelelő állampolgár belőlük. Vidéken annyiban másabb a kialakult helyzet, hogy a betelepített cigányság egy tömbben él a városokban és a falvakban. Ennek során azonban kezdtek kiéleződni azok az ellentétek, amik az idő múlásával csak mélyültek és napjainkra gyűlölködéssé mérgesedtek.
A már egy ezredéve letelepedett magyar ember nem nézte jó szemmel, hogy a környezetébe betelepített cigányság a városi környezetben is megpróbálja folytatni megszokott életvitelét. A cigány emberek egy része meg sehogy sem tudta megszokni a társadalmi kötöttségeket. Mi több! Olyan esetről is hallottam, hogy a társadalomba beilleszkedni akaró tagjait a cigány közösség kivetette. Persze a „fehérek” sem fogadták be igazán soha. Ennek a következménye lett az együttélés helyett az egymás mellett élés.
A rendszerváltás aztán az addigi látszólagos létbiztonságot is szertefoszlatta. Ahogy megszűntek a nagy állami cégek, amik valamilyen szinten felszívták a letelepített cigányság munkaerejét, az addig rejtve ugyan, de meglévő problémák hirtelen előkerültek és mélyültek. Napjainkig senki nem találta meg a helyes megoldást. Látszat intézkedések és politikai ütőkártyák kijátszására annál több példát lehetne említeni.
A legégetőbb ezek közül, hogy a hirtelen tisztességes megélhetési lehetőségét vesztett cigányság látszólag kilátástalan helyzetbe került, ami súlyosbította mindezt, hogy a magyarok is tömegével vesztették el munkájukat és csúsztak le társadalmi szinten, s innentől már egyfajta riválisokká is vált a két népcsoport.
Mint azt már írtam, Budapesttel ellentétben a cigányság településenként nagyjából egy tömböt képez. Ez adhat alapot ugyan a szándékos elkülönítés vádjára, de a történelem ismeretében ezek cáfolhatóak. Egy régi mondás szerint az ember a saját fajtája körében érzi igazán jól magát.
Egy település lakosainak etnikai elkülönülése egyébként nem magyar jelenség és semmiképpen nem nevezhető Tiszavasvári találmányának. Elgondolkodtam azon, hogy „művelt” európai városban az elkülönült negyedekben élő kínai, zsidó, cigány és többi nációt szintén az ottani apartheid áldozatának tekintené a „filmet” készítő Gulyás Márton, vagy ezzel a rossz szájízt keltő jelzővel csupán Tiszavasvárit tiszteli meg?

allatorvos

oktato

ugyved

jarobeteg

gyogyszertar

Archív cikkek

Lencsevég

polgaror

Ki olvas minket?

Oldalainkat 119 vendég és 0 tag böngészi

Oldal tetejére