Nő(nap)i szemmel

Amikor Édesapám meghallotta, hogy világra jöttem, hitetlenkedve rázta a fejét és állította a nővérkének, hogy én egészen biztosan nem lehetek az ő gyereke, hiszen, lány vagyok.  Szerencsére azért csak hazavitt a szülőotthonból.
Életem első, nem igazán felemelő találkozása a nőiséggel nem sikeredett túl szerencsésre. Nőnek lenni remek, ám korántsem olyan felhőtlen dolog, mint azt sokan gondolják. A társadalmilag ránk kényszerített skatulyákból kilépni időnként felér egy halálugrással. Nagy általánosságban elmondható, hogy túl sokat várnak tőlünk és túl keveset kapunk tiszteletből, rajongásból, elismerésből, hálából és még sorolhatnám mi mindenből.
Ha véletlenül szemernyi kétség támadna bennünk nemünket illetően, akkor is hamar visszahuppanunk a valóság talajára, hiszen a mindennapok taposómalma egyértelművé teszi számunkra női mivoltunkat. Miért is? Nos, nézzük!
Tuti fix, hogy örökké tetszeni akarunk. Alapesetben a férfiaknak. Ezért minden agyament dologra képesek is vagyunk. Éjjel-nappal viseljük az egyik legbrutálisabb kínzóeszközt, a melltartót, és ha kellőképpen vágyakozunk az ellenkező neműek figyelmére, akkor bizony a fenekünket folyamatosan birizgáló, vékony pántú fehérneműt is magunkra kényszerítjük, mert sosem tudni, mikor támad kedve éppen a teremtés koronáinak egy kis hancúrozásra.
A tikkasztó melegben is harisnyát húzunk, hogy lábaink formásabbak, kívánatosabbak legyenek. Egész nap tűsarokban tipegünk, mert a női fenék és vádli így sokkal jobban mutat, mint valami terepjáró alkalmatosságban. Hajat és körmöket festünk, szemöldököket tépkedünk, műszempillákat ragasztunk, állandóan sminkelünk, könnyezünk a szemünket csípő festékektől, prüszkölünk a hajlakkoktól, illatozunk a parfümöktől, mint egy virágos rét.
Az is biztos jele a nőiségünknek, hogy ülve pisilünk és napjában nagyon-nagyon sokszor. Bár egyre több férfiú használja hozzánk hasonlóan a WC-ülőkét hasonló célból, van azonban még egy közös jegyünk: újabban mi nők is borotválkozunk. Ki itt, ki ott. Aki pedig egyik helyen sem, az tutira az álláról nyesi a szőrnövedékeket, vagy a bajuszkáját igazgatja láthatatlanra.
Jó esetben terhesek vagyunk, gyermekeket hozunk a világra, szoptatunk, háztartást vezetünk. Ha mindez nem adatik meg, akkor menstruálunk kifulladásig. Egy átlagos hétvégén mosunk, sütünk, főzünk, takarítunk, teregetünk, vasalunk, gyereket etetünk, öltöztetünk, fenekeket, orrocskákat törlünk, bevásárolunk, játszótérre megyünk, anyóst vendégül látunk, kertészkedünk, állatokat etetünk, egész nap mosogatunk, fürdetünk, altatunk. S mikor végre csend honol a házban, ülve bealszunk a hazahozott munkánk fölött (még akkor is, ha gyermektelenek vagyunk). De semmi gond, apa a jól eső, pihentető alvási szakasz előtt visszavezet bennünket a valóságba, mondván, ideje lenne ágyba bújni. Ideális esetben kicsit hancúrozni, fizikailag, érzelmileg feltöltődni és aztán egy nagyot aludni összebújva. Ez persze nagy általánosságban csak az előre megálmodott világunkban lehetséges. A valóságban befekszünk a közös hitvesi ágyba, hátat fordítunk egymásnak és vagy alszunk, vagy órákon át bámuljuk a plafont, egészen addig, amíg a gyerek fel nem sír, vagy a macska el nem kezd eszeveszetten nyávogni. Apa persze húzza tovább a lóbőrt, mi pedig tesszük a dolgunkat, hiszen nők vagyunk.
A hétköznapok sem jobbak sokkal a hétvégénél: őrült tempójú reggelekre ébredünk, etetünk, öltöztetünk, sminkelünk, oviba, suliba megyünk, beesünk a munkahelyünkre, lehúzzuk, a 8—10-12 óránkat, néha eszünk, néha nem, a kávét úgy isszuk, mint a vizet, és egész nap pisilünk, már ha van annyi időnk, hogy ezt megtegyük. Időnként elmélázunk, milyen szép is volt a hófehér menyasszonyi ruhánk, milyen csodás májuskosarat kaptunk hajdanán, mennyi bókot, figyelmességet, kedvességet, szenvedélyt tudhattunk magunkénak fiatalabb nőként, s menyire bizseregtünk kívül-belül, ha beköszöntött a várva várt tavasz.
Mi tudjuk, hogy nők vagyunk. Ha másból nem is, hát a feladatainkból. A kötelességeink egyértelművé teszik számunkra, hol a helyünk a világban. Hogy mindeközben boldogok vagyunk-e? Az már egy másik történet.

Persze mindez csak egyetlen vetülete a nőiségnek, milliónyian vagyunk, és mindannyian mások. Vannak közöttünk szolgálók és királynők. A szolgalelkek úgy érzik, folyton adniuk kell a szeretetért, a királynők pedig tökéletesen tisztában vannak hatalmukkal, nőiségük erejével, ezért minden lehetséges módon kihasználják a férfinépet.
A lényeg az, hogy mi tudjuk: nők vagyunk. Valójában nem is akarunk mások lenni. Csupán szeretnénk többször és jobban érezni, hogy férfitársaink is úgy gondolják: jó, hogy mi nők vagyunk. Úgyhogy kedves uraim, ne fukarkodjanak a nőnapi ajándékokkal se, ne bújjanak a szocializmus átkos öröksége blabla mögé, ha már a hétköznapokban kevesebb figyelmet, törődést, simogatást, szenvedélyt adományoznak nekünk, legalább ilyen alkalmakkor tegyenek ki magukért, éreztessék velünk, hogy nélkülünk keményebb és sivárabb lenne az életük. Szeretjük a virágokat, a mennyei ízű csokoládékat, az ékszereket, a szép ruhákat, az éttermeket, a színházat, a kényeztető masszázst és még megannyi dolgot, amit illene tudniuk rólunk. Szeressenek és hordjanak néha egy kicsit a tenyerükön minket, addig, amíg még megtehetik. Mert egyszer késő lesz…

allatorvos

oktato

ugyved

jarobeteg

gyogyszertar

Archív cikkek

Lencsevég

polgaror

Ki olvas minket?

Oldalainkat 150 vendég és 0 tag böngészi

Oldal tetejére