Megkopott az emlékezet?

Protokoll-mentes, csendes, méltóságteljes megemlékezésre invitálta a város apraját és nagyját a Vasvári Pál Múzeum a Kabay János Emlékhét megnyitója alkalmából.

A perzselő délutáni hőségben a város vezetőségét és a szervező intézményt képviselők, illetve a sajtó munkatársai érdeklődve figyelték, vajon hányan veszik a fáradtságot és tisztelik meg jelenlétükkel a koszorúzási ünnepséget, amelyet Kabay János szülőházához hirdettek meg.

A nagymutató már jócskán elütötte a 14 órát, amikor a maroknyi várakozóhoz egy kisiskolásokból álló csoport csatlakozott. Baloghné Szűcs Zsuzsanna múzeumvezető hűen a meghirdetett protokoll-mentességhez, néhány rövid szóval elmesélte a gyermekeknek hol vagyunk és miért. Kedvessége és mondandója feledtette a felnőttek szívének zugában megbújó csalódottságot, ami abból fakadt, hogy ismét az emberi közönnyel szembesültünk. Pedig, ha valaki, hát Kabay János mindenképpen olyan ember volt, akire emlékezni kell(ene), míg világ a világ. Tiszavasvári neve visszavonhatatlanul egybeforrott az Ő nevével, munkásságával, sikereivel. Emberek százainak, - sőt, a szebb időkben - ezreinek biztosított megélhetést találmánya és „harmadik gyermeke”, a GYÁR.

Kabay János ragyogó üstökös csillag volt, mely végigfutott az életek felett, betöltötte a lelkeket ragyogásával, elkápráztatta a világot, és azután eltűnt az éjszakában.Csodálatos férj, apa és kiváló szakember volt, aki maradandót alkotott az emberiség számára. Munkásságára méltán lehetne büszke minden tiszavasvári lakos, ha értenék és értékelnék mindazt az erőfeszítést, amit ez a rövidke élettel megáldott ember tett le az élet asztalára, s ha úgy tetszik, a mi asztalunkra is.

A ma embere nem szeret emlékezni. Bár sokan élnek múltjuk rabságába zárva, önnön életük sajnálkozásából nem bírnak kiszakadni. Pedig néha nem ártana kimásznunk saját gödreinkből, egy-egy órácskát elidőzni olyan régmúlt dolgok fölött, amelyeknek értéke volt nem csak az akkor élők, hanem az utókor számára is. Jó volna elgondolkodni, hogy a régi korok emberei honnan meríthették azt a tömérdek energiát és lelkierőt, amellyel nyomorral terhelt kis életüket emelték piedesztálra. Igen, tanulhatnánk tőlük. És emlékezhetnénk is időnként. Felemelhetnénk elgyötört testünket kényelmes foteleinkből, elszakadhatnánk a virtuális világ bűvköréből, elzarándokolhatnánk a városközpontba egy néma főhajtásra, megengedhetnénk magunknak, hogy megcsapjon bennünket az emlékezés ódon illata és hihetnénk abban, hogy az életünk nem hiábavaló, mint ahogy Kabay Jánosé sem volt az. Az idő vasfoga megtépázza a régi korok emlékeit. A mi dolgunk, hogy továbbadjuk a bennünket követő új generáció számára mindazt, aminek őrzésére minket is megtanítottak, szüleink, nagyszüleink, dédikéink. Az élet értékrendje nem állandó, tőlünk függ, mit őriz meg az utókor a letűnt világokból. S ha már saját nagyjainkat sem vagyunk képesek jó emlékezetünkben megtartani, vajon miben reménykedhetünk mi, egyszerű földi halandók…?

                                                                                                                                                                                                                   

allatorvos

oktato

ugyved

jarobeteg

gyogyszertar

Archív cikkek

Lencsevég

polgaror

Ki olvas minket?

Oldalainkat 46 vendég és 0 tag böngészi

Oldal tetejére