nyiltter

Rovatunkban olyan központi témáknak adunk helyet, amelyek többszereplősek és a vélemények ütköztetését igénylik.

Nő(nap)i szemmel

Amikor Édesapám meghallotta, hogy világra jöttem, hitetlenkedve rázta a fejét és állította a nővérkének, hogy én egészen biztosan nem lehetek az ő gyereke, hiszen, lány vagyok.  Szerencsére azért csak hazavitt a szülőotthonból.
Életem első, nem igazán felemelő találkozása a nőiséggel nem sikeredett túl szerencsésre. Nőnek lenni remek, ám korántsem olyan felhőtlen dolog, mint azt sokan gondolják. A társadalmilag ránk kényszerített skatulyákból kilépni időnként felér egy halálugrással. Nagy általánosságban elmondható, hogy túl sokat várnak tőlünk és túl keveset kapunk tiszteletből, rajongásból, elismerésből, hálából és még sorolhatnám mi mindenből.
Ha véletlenül szemernyi kétség támadna bennünk nemünket illetően, akkor is hamar visszahuppanunk a valóság talajára, hiszen a mindennapok taposómalma egyértelművé teszi számunkra női mivoltunkat. Miért is? Nos, nézzük!
Tuti fix, hogy örökké tetszeni akarunk. Alapesetben a férfiaknak. Ezért minden agyament dologra képesek is vagyunk. Éjjel-nappal viseljük az egyik legbrutálisabb kínzóeszközt, a melltartót, és ha kellőképpen vágyakozunk az ellenkező neműek figyelmére, akkor bizony a fenekünket folyamatosan birizgáló, vékony pántú fehérneműt is magunkra kényszerítjük, mert sosem tudni, mikor támad kedve éppen a teremtés koronáinak egy kis hancúrozásra.
A tikkasztó melegben is harisnyát húzunk, hogy lábaink formásabbak, kívánatosabbak legyenek. Egész nap tűsarokban tipegünk, mert a női fenék és vádli így sokkal jobban mutat, mint valami terepjáró alkalmatosságban. Hajat és körmöket festünk, szemöldököket tépkedünk, műszempillákat ragasztunk, állandóan sminkelünk, könnyezünk a szemünket csípő festékektől, prüszkölünk a hajlakkoktól, illatozunk a parfümöktől, mint egy virágos rét.
Az is biztos jele a nőiségünknek, hogy ülve pisilünk és napjában nagyon-nagyon sokszor. Bár egyre több férfiú használja hozzánk hasonlóan a WC-ülőkét hasonló célból, van azonban még egy közös jegyünk: újabban mi nők is borotválkozunk. Ki itt, ki ott. Aki pedig egyik helyen sem, az tutira az álláról nyesi a szőrnövedékeket, vagy a bajuszkáját igazgatja láthatatlanra.
Jó esetben terhesek vagyunk, gyermekeket hozunk a világra, szoptatunk, háztartást vezetünk. Ha mindez nem adatik meg, akkor menstruálunk kifulladásig. Egy átlagos hétvégén mosunk, sütünk, főzünk, takarítunk, teregetünk, vasalunk, gyereket etetünk, öltöztetünk, fenekeket, orrocskákat törlünk, bevásárolunk, játszótérre megyünk, anyóst vendégül látunk, kertészkedünk, állatokat etetünk, egész nap mosogatunk, fürdetünk, altatunk. S mikor végre csend honol a házban, ülve bealszunk a hazahozott munkánk fölött (még akkor is, ha gyermektelenek vagyunk). De semmi gond, apa a jól eső, pihentető alvási szakasz előtt visszavezet bennünket a valóságba, mondván, ideje lenne ágyba bújni. Ideális esetben kicsit hancúrozni, fizikailag, érzelmileg feltöltődni és aztán egy nagyot aludni összebújva. Ez persze nagy általánosságban csak az előre megálmodott világunkban lehetséges. A valóságban befekszünk a közös hitvesi ágyba, hátat fordítunk egymásnak és vagy alszunk, vagy órákon át bámuljuk a plafont, egészen addig, amíg a gyerek fel nem sír, vagy a macska el nem kezd eszeveszetten nyávogni. Apa persze húzza tovább a lóbőrt, mi pedig tesszük a dolgunkat, hiszen nők vagyunk.
A hétköznapok sem jobbak sokkal a hétvégénél: őrült tempójú reggelekre ébredünk, etetünk, öltöztetünk, sminkelünk, oviba, suliba megyünk, beesünk a munkahelyünkre, lehúzzuk, a 8—10-12 óránkat, néha eszünk, néha nem, a kávét úgy isszuk, mint a vizet, és egész nap pisilünk, már ha van annyi időnk, hogy ezt megtegyük. Időnként elmélázunk, milyen szép is volt a hófehér menyasszonyi ruhánk, milyen csodás májuskosarat kaptunk hajdanán, mennyi bókot, figyelmességet, kedvességet, szenvedélyt tudhattunk magunkénak fiatalabb nőként, s menyire bizseregtünk kívül-belül, ha beköszöntött a várva várt tavasz.
Mi tudjuk, hogy nők vagyunk. Ha másból nem is, hát a feladatainkból. A kötelességeink egyértelművé teszik számunkra, hol a helyünk a világban. Hogy mindeközben boldogok vagyunk-e? Az már egy másik történet.

Persze mindez csak egyetlen vetülete a nőiségnek, milliónyian vagyunk, és mindannyian mások. Vannak közöttünk szolgálók és királynők. A szolgalelkek úgy érzik, folyton adniuk kell a szeretetért, a királynők pedig tökéletesen tisztában vannak hatalmukkal, nőiségük erejével, ezért minden lehetséges módon kihasználják a férfinépet.
A lényeg az, hogy mi tudjuk: nők vagyunk. Valójában nem is akarunk mások lenni. Csupán szeretnénk többször és jobban érezni, hogy férfitársaink is úgy gondolják: jó, hogy mi nők vagyunk. Úgyhogy kedves uraim, ne fukarkodjanak a nőnapi ajándékokkal se, ne bújjanak a szocializmus átkos öröksége blabla mögé, ha már a hétköznapokban kevesebb figyelmet, törődést, simogatást, szenvedélyt adományoznak nekünk, legalább ilyen alkalmakkor tegyenek ki magukért, éreztessék velünk, hogy nélkülünk keményebb és sivárabb lenne az életük. Szeretjük a virágokat, a mennyei ízű csokoládékat, az ékszereket, a szép ruhákat, az éttermeket, a színházat, a kényeztető masszázst és még megannyi dolgot, amit illene tudniuk rólunk. Szeressenek és hordjanak néha egy kicsit a tenyerükön minket, addig, amíg még megtehetik. Mert egyszer késő lesz…

Az örök idealista

Október 18-án gróf Dessewffy Emil halálának 150. évfordulója alkalmából rendezett konferenciát a Magyar Tudományos Akadémia Történelem Tudományi Intézete. Az előadásokból (ha nem is a teljesség igényével) kirajzolódott a XIX. század egyik legmeghatározóbb, mára méltatlanul elfeledett konzervatív politikusának alakja. Igen! Méltatlanul elfeledett, hiszen a XIX. század magyar történelme a köztudatban egyenlő az 1848-49. évi szabadságharccal, majd az azt, közel két évtized után követő kiegyezéssel. Míg Kossuth, Batthyány, Deák nevét a történelem órákon kiemelt helyen tanítják, addig a korszak konzervatív államférfijait -Széchenyi kivételével- mintha feledésre ítélték volna, mivel a történelmet a győztesek írják, s a szabadságharc, ha 1849-ben el is bukott, annak céljai 1867-ben győzedelmeskedtek. Történészi körökben az idő során felmerült, hogy Dessewffy Emil hazaáruló volt. Alapozták ezt arra, hogy a szabadságharccal nyíltan szembe helyezkedett. A kép azonban – mint erre a konferencia előadói rámutattak – jóval árnyaltabb. Bátyja, Aurél politikai örökségét követve 1842-es színrelépéstől kezdve a konzervatívok egyik meghatározó alakja, később szellemi vezére lett. Sokszor a naiv idealizmust súroló politikai nézetei miatt mentorával, gróf Széchenyi Istvánnal is komoly vitákba keveredett, akárcsak bő évtizeddel korábban édesapja, Dessewffy József, aki Széchenyi „Hitelére” megírta vitairatát „Taglalat” címmel. A liberális oldal, -hogy félreállítsák- egyszer párbajt is próbált provokálni, melyet mentora simított el. Az általa alapított „Budapesti Híradó’ a konzervatívok legjelentősebb lapja volt hosszú időn keresztül. Ellenezte Magyarország elszakadását a Habsburg birodalomtól, mivel fejlődését, csakis annak keretében látta biztosítottnak. A forradalom, majd a szabadságharc eseményei alatt többször is kitűnt az uralkodó iránti hűségével. Itt jegyezném meg, hogy a nemesség, -de még a lakosság is- korántsem volt annyira egységes a szabadságharc ügyét illetően, mint az történelmi tudatunkban él. A szabadságharcot követően az ország újbóli talpra állításán fáradozott, s sorozatos beadványaival próbálta meggyőzni Ferenc Józsefet, hogy a 48 előtti állapotok visszaállításával ugyan, de a kor szellemének megfelelően reformálja meg az állami berendezkedést. Bár tervezeteit figyelembe véve, azok jelentős módosításával keletkezett az 1860-ban kiadott októberi diploma, melynek heves kritikusa volt. Személyes hitelét használva beadványain keresztül győzködte az uralkodót olyan elvek elfogadásáról, melyek még jó másfél évtizedig idegenek voltak a számára. Az Akadémia elnökévé 1855-ben választották meg, mely tisztséget haláláig betöltötte. Regnálása alatt épült a Magyar Tudományos Akadémia mai épülete a Duna partján. Pozsonyban hunyt el 1866. január 28-án. A család bűdszentmihályi kriptájában helyezték örökre tervezett nyugalomra, melyet vandál kezek zavartak meg az idők során. A kripta helyreállításához az Akadémia, -bár mint elnökét saját halottjának tekintette-, egyelőre nem nyújtott támogatást. Addig is, egy igazán érdekfeszítő előadássorozat állított emléket a magyar konzervativizmus kiemelkedő személyiségének, ki egész életében idealista tudott maradni.

'56 üzenete

1956

üzenete nemcsak az, hogy mindig „NEM”-et kell mondani az emberek szellemi és gazdasági kizsákmányolására.
1956

üzenete az is, hogy ne tűrjük meg azokat közöttünk, akik félelmet akarnak kelteni bennünk és körülöttünk.
1956

üzenete továbbá az is, hogy óvnunk kell mindig és mindenhol a demokráciát, a többség akaratát, a többség szavát.
1956

üzenete az, hogy bárhol élünk, nem engedhetjük meg, hogy megzsaroljanak bennünket. Nem engedhetjük meg, hogy bárki arra kényszerítsen, hajtsuk le fejünket, ha az igazság megtipróival kell szembenéznünk.
Higgyük azt, hogy egy kicsit mindig büszkébbek leszünk elődeink tetteire, egy kicsit mindig erősebbek, okosabbak, összetartóbbak leszünk a mindennapokban, mert ez 1956 igazi üzenete.

MAGÁNVÉLEMÉNY - XXI. SZÁZADI RABSZOLGASÁG

Két éve történt, hogy egy viszonylag magas beosztású ismerősömmel utaztunk és szóba került a közmunka problémája. Én elővezettem a nézetem, miszerint az egész egy modern kori rabszolgaság, annak is a lepusztult változata. Türelmesen végig hallgatott, majd megkérdezte: te mit tennél a helyünkben? Segélyeznél a semmire, vagy megpróbálnád elkerülni, hogy számításból az állam nyakán élősködjenek egyesek?
A rabszolgaság az emberi civilizációval egyidős intézmény. Birodalmak épültek a rabszolgák vérén, s csontjaik olyan mindenki által ma is csodált építményekben porladnak, mint például a Kínai Nagy Fal. Ezt az építményt állítólag a világűrből is látni. Némi iróniával azt is mondhatnánk, hogy egy idegen elsőre a rabszolgaság építményét látná meg az emberi civilizációból először. Néhány keleti állam kivételével Európában hivatalosan a 19. században mindenhol eltörölték az elnyomásnak ezt a formáját. Magyarországon már a középkorban elhalt ez a „nemes intézmény”, helyét a jobbágyság vette át, de mint az kiderült, csupán csipkerózsika álmát aludta. Persze nevelési célzattal „kényszermunka” néven még alkalmazták, azonban ennek gazdasági és nevelő hatása elég elhanyagolható volt. Napjainkban egy új formája kelt életre, s mi több, egyfajta kegy eredményeként lehet részese az emberfia. Szemérmesen közmunkának nevezik. Nem tévesztendő össze a jogrendszerünk által alkalmazott kisebb vétségekért kiróható büntetési formával. Abban az esetben ugyanis nem kell érte sorban állni. Létrejötte Magyarországon - véleményem szerint - kifejezetten egy olyan állami gépezet tehetetlenségének köszönhető, amely saját fenntartásának érdekében egyre mohóbban kebelezi be a még szabad erőforrásokat, és próbálja markában tartani az egész államiság alappillérét képező helyi önkormányzatiságot. Egy, a helyi polgárság képviseletére, életének irányítására hivatott, választott testületet csupán a központi hatalom rendeleteink szolgalelkű végrehajtójának a szintjére akarja süllyeszteni a valóságtól egyre távolabb kerülő hatalom. Ennek érzékletes példája a közmunka. A közmunkaprogram lenne hivatva a munka világába visszavezetni az onnan kikerülteket, legalábbis, ez létrejöttének hivatalos indoklása. Én inkább azoknak a véleményét osztom, akik egyfajta szociális pótcselekvésnek tekintik. Az az alapelv még csak helyes lenne, hogy a bajban lévőnek nem segélyt kell adni, hanem lehetőséget a kilábalásra. Viszont ennek az egésznek a megvalósítása leginkább ellenszenvet vált ki minden jó érzésű honfitársunkból. A katonaviselteket főként arra emlékezteti, amikor a laktanyában csak azért, hogy lefoglalják a katonákat, mindenféle „hasznos” tevékenységet találtak ki számukra. Számos helyen megesett, hogy egy cég vagy közintézmény leépítés címén egyik héten felmondott dolgozóinak, majd a következő héten már ugyanezeket az embereket közmunkásként foglalkoztatta eredeti fizetésük töredékéért. Ez egyáltalán nem vidéki jelenség! Budapesten is számottevő közintézményben dolgoznak akár a saját szakmájukban közmunkások, mert úgy költségkímélőbb. Jelzem, túlnyomó többségüket államunk tartja fenn és mint olyanoknak, a költségvetésük is tőle függ. Minek lehetne ezt tekinteni, ha nem annak, hogy államunk tevőlegesen támogatja a modernkori rabszolgaság intézményét? Az ókori Róma szenátorai, kik mesterei voltak annak, hogy lehet a törvénytelenséget törvényesíteni, s kései jogász utódaiknak példaképei lehetnek, bizony elcsodálkoznának, ha látnák, hogy a rabszolgaságot nem fegyverrel kényszerítik emberekre, hanem kegyként osztogatják. Igen kegyként! Míg Rómában a rabszolgák inkább szabadultak volna az iga alól, manapság egymással versenyezve hajtják meg magukat a rászorulók. Megfékezésükre korbács helyett elég annak a lehetősége is, hogy amennyiben bármilyen okból kikerülnek a programból, fél évig nem hogy segélyt, de semmilyen állami ellátást nem kaphatnak. Ez a korbácsnál is nyomósabb érvnek tűnik. Társadalmi haszon? Nos! Ennek a hasznosságáról már lehetne vitát nyitni. Mivel országszerte az önkormányzatok nem igazán tudtak felkészülni közmunkások foglalkoztatására, hirtelen kellett elfoglaltságot találni számukra. Komolyabb szakmai tevékenységről (a már említett példák kivételével) nem lehetett szó, hiszen – főképp vidéken - a közmunkaprogramban résztvevők iskolai végzettsége éppen csak eléri a minimális szintet. Sok közöttük konkrétan analfabéta. Ez rögtön felvet egy másik kérdést. Hogyan érheti el célját az egész kezdeményezés, hiszen  a végső cél az, hogy a munka világába visszavezessék a valamilyen okból kiszorultakat? Azt már csak félve említem meg, hogy ugyanezen oknál fogva az általuk végzett munka köz- és gazdasági haszna szintén erősen megkérdőjelezhető. Budapesten valamivel könnyebb a helyzet, mert ott a közmunkásokat alkalmazzák például szavazási plakátok eltakarítására is. Megesik, hogy idő előtt, bár ezt az illetékesek hevesen tagadták. Szeptember elején a televízióban közvetítették Országgyűlésünk napirend előtti szócsatáját. Miniszterelnökünk az ellenzék egy kérdésére, - mely a közmunkások bérezését firtatta -, hevesen reagált. Közölte országgal, világgal, hogy kormányunk megvédi az ellenzék támadásaitól a közmunkásokat, hiszen ők a társadalom számára nélkülözhetetlen munkát végeznek. Felötlött bennem a kérdés, hogy a védelem helyett nem lenne tisztességesebb az anyagi megbecsülés, mely esetleg némi vásárlóerőt is jelentene?

A fehér és a fekete árnyalatai

Gulyás Márton neve ismerősen csenghet a politikát figyelemmel kísérő honfitársaink előtt. Van, aki a lázadó értelmiségi fenegyereket látja benne, míg mások az apróra vágandó balliberális provokátort. Mostani dokumentumfilm kísérletével –mely Tiszavasváriról szól- rávilágított arra, amit eddig is mindenki tudott: országunkban nagyon nincsenek rendben bizonyos dolgok. Több mint negyed századdal a rendszerváltás után egyik kormányunknak sem sikerült érdemben közelebb kerülni az egykori célhoz, egy élhetőbb Magyarország megteremtéséhez. Mivel Tiszavasvárihoz az utóbbi időben egyre több minden köt, úgy éreztem, megosztom gondolataimat a filmkísérlet kapcsán a város közösségével.

Apartheid?

Igazán erre a kifejezésre kaptam föl a fejem, amikor leültem és elkezdtem nézni a Tiszavasvári fehéren, feketén című „alkotást”. Úgy érzem, könnyű nagy szavakkal dobálózni, pláne, ha azok kritikát fogalmaznak meg. Egy kicsit talán nem ártana a cigányság történetével megismerkedni.
A cigányság a középkor során érkezett Európába, Magyarországon először Zsigmond király idejében tesznek róluk említést. Vándor népségként tartották őket számon, akik nem maradnak sokáig egy helyben, letelepedéshez nem igazán fűlik a foguk, alkalmi munkákból tengetik mindennapjaikat és dalból van a lelkük. Persze ezek az alkalmi munkák abban az időben komoly mesterségek voltak, mint például a kovács, vályogvető, fafaragó. Házaltak mindenfelé portékáikkal, tehát a kereskedelemből is kivették a részüket. Jelentős hányaduk a korabeli szórakoztató iparban kereste a betevőjét, s innen ered például a muzsikus cigány kifejezésünk. Ez a vándor életmód egészen a XVIII. századig zavartalanul folyt Magyarországon, amikor is Mária Terézia idején megpróbálták letelepíteni és asszimilálni őket. Még azt is megpróbálták elérni, hogy közösségeiket szétszórva, a helyi lakosságba beolvasszák őket. Persze ez a fajta erőszakos röghöz kötés pont az ellenkezőjét eredményezte, mivel azok is kezdtek elszökdösni, akik szívesen letelepedtek volna. A vándorló életformára az első komoly veszélyt az I. Világháború azon következményei jelentették, hogy az államhatárokat szigorúbban kezdték őrizni, ezáltal megnehezedett a szabad vándorlás Európában.
Miután 1945-öt követően földrészünk két táborra szakadt, a vasfüggöny végleg megadta a kegyelemdöfést az addigi vándoréletnek. A többek között ránk is erőltetett szocialista értékrend nem viselte el egy vándor népség létét, és megkezdődött körükben is a szocialista embertípus kialakításának tortúrája. Már nem tűrték meg, hogy bárki csak úgy kézműveskedjen a saját szakállára, s ezáltal a szabadság és az ahhoz tartozó minimális megélhetés lehetőségei eltűntek.
Az erőszakos asszimiláció része volt, hogy akár kényszerrel is a nagyvárosokba telepítették őket, hogy majd a fehérek között szocializálódva váljon az elvárásoknak megfelelő állampolgár belőlük. Vidéken annyiban másabb a kialakult helyzet, hogy a betelepített cigányság egy tömbben él a városokban és a falvakban. Ennek során azonban kezdtek kiéleződni azok az ellentétek, amik az idő múlásával csak mélyültek és napjainkra gyűlölködéssé mérgesedtek.
A már egy ezredéve letelepedett magyar ember nem nézte jó szemmel, hogy a környezetébe betelepített cigányság a városi környezetben is megpróbálja folytatni megszokott életvitelét. A cigány emberek egy része meg sehogy sem tudta megszokni a társadalmi kötöttségeket. Mi több! Olyan esetről is hallottam, hogy a társadalomba beilleszkedni akaró tagjait a cigány közösség kivetette. Persze a „fehérek” sem fogadták be igazán soha. Ennek a következménye lett az együttélés helyett az egymás mellett élés.
A rendszerváltás aztán az addigi látszólagos létbiztonságot is szertefoszlatta. Ahogy megszűntek a nagy állami cégek, amik valamilyen szinten felszívták a letelepített cigányság munkaerejét, az addig rejtve ugyan, de meglévő problémák hirtelen előkerültek és mélyültek. Napjainkig senki nem találta meg a helyes megoldást. Látszat intézkedések és politikai ütőkártyák kijátszására annál több példát lehetne említeni.
A legégetőbb ezek közül, hogy a hirtelen tisztességes megélhetési lehetőségét vesztett cigányság látszólag kilátástalan helyzetbe került, ami súlyosbította mindezt, hogy a magyarok is tömegével vesztették el munkájukat és csúsztak le társadalmi szinten, s innentől már egyfajta riválisokká is vált a két népcsoport.
Mint azt már írtam, Budapesttel ellentétben a cigányság településenként nagyjából egy tömböt képez. Ez adhat alapot ugyan a szándékos elkülönítés vádjára, de a történelem ismeretében ezek cáfolhatóak. Egy régi mondás szerint az ember a saját fajtája körében érzi igazán jól magát.
Egy település lakosainak etnikai elkülönülése egyébként nem magyar jelenség és semmiképpen nem nevezhető Tiszavasvári találmányának. Elgondolkodtam azon, hogy „művelt” európai városban az elkülönült negyedekben élő kínai, zsidó, cigány és többi nációt szintén az ottani apartheid áldozatának tekintené a „filmet” készítő Gulyás Márton, vagy ezzel a rossz szájízt keltő jelzővel csupán Tiszavasvárit tiszteli meg?

Őszidő

Valóra vált a fafaragó álma

Nagyböjt 4. vasárnapján, március 6-án nagy megtiszteltetésben volt része a Tiszavasvári Görögkatolikus Egyházközségnek, ugyanis ellátogatott templomunkba Főtisztelendő Szocska A. Ábel atya, a Nyíregyházi Egyházmegye apostoli adminisztrátora.

Bővebben: Valóra vált a fafaragó álma

A zene az kell

A zenetanulás pozitív hatásai a gyermekek fejlődésére

„A legfrissebb tudományos kísérletek bizonyítják, hogy a zenetanulás pozitív változásokat okoz az agyban és fejleszti a gyerekek mentális képességeit.” A napokban olvastam az idézett mondatot és azokat a következő kutatási eredményeket is, amelyek az alábbi gondolatok megírására késztettek.

Bővebben: A zene az kell

XXI. századi barbárok

„Az Élet él, és élni akar” – írja Ady Endre egyik legszebb versében. Való igaz. Az élet utat tör magának a legmostohább talajban is, egy aprócska magból sudár fenyőt képes növeszteni a létezés. Csakhogy az ember olykor mit sem törődik azzal a hatalmas munkával, amit a természet végez el. A XXI. századi barbárok gondolkodás nélkül derékba törik a 4 éves, éppen termőre forduló gyümölcsfákat, méter magasan vágják ketté az öles tölgyet, egész erdőket pusztítanak el bosszúból, vagy pusztán anyagi haszonszerzésből. Nem a szükség viszi rá ezeket az esztelen embereket a helyrehozhatatlan károkat okozó roncsolásra. Aki szegénysége miatt gyűjtöget az erődben tűzrevalót, az megelégszik a törött ágakkal, az elkorhadt, beteg fák maradványaival, a földről felszedegetett gyújtósnak valóval. Tudja, hogy ha elpusztítja a fát, később nem terem számára még annyi ágacska sem, amivel tüzet csiholhatna szegényes otthonában. A fatolvajok, akik motoros fűrésszel járják az erdőt, teherautóval szállítják a kivágott fát, nem fagyoskodnak. Gátlástalanul tönkreteszik a tiszavasvári gazdálkodók fáradtságos munkájával ültetett gyümölcsösöket, erdőket. Ha pedig rajtakapják őket a lopáson, később bosszúból visszamennek és mindent letarolnak kíméletlenül. A város határában elterülő erdős részeken gyalázatos kép fogadja az embert. A pusztítás nyomai, a derékba vágott, szétroncsolt fák maradványai gyászos képet festenek a ma valóságáról. Hiába a gazdák fáradozása, a féltő gonddal ültetett, nevelgetett fás ligetek, erdőségek, mindez egyetlen pillanat alatt enyészetté válik. A motoros fűrész hangja belerondít az éjszakába és nyomában csak a pusztulás marad…

A lángot táplálni kell

Bővebben: A lángot táplálni kell

1. oldal / 2

allatorvos

oktato

ugyved

jarobeteg

gyogyszertar

Archív cikkek

Lencsevég

polgaror

Ki olvas minket?

Oldalainkat 87 vendég és 0 tag böngészi

Oldal tetejére