versvarazs

Vers mindenkinek

József Attila versével köszöntjük a Költészet Világnapját

A marokkói oktatási, kulturális és tudományos nemzeti bizottság főtitkára, Naima Tabet 1998-ben UNESCO-hoz intézett levelében javasolta, hogy jelöljék ki a nemzetközi költészet napját. Egy évvel később, 1999. november 18-án az UNESCO közgyűlésének 30. ülésszaka a Költészet Világnapjává nyílvánította március 21-ét, az északi félteke tavaszának első napját. Ez a nap még véletlenül sem keverendő össze a Magyar Költészet Napjával, amelyet április 11-én, József Attila születésnapján ünnepelünk mi, magyarok. Az ember vagy szereti a verseket és ezért olvassa is őket, vagy nem olvassa őket, ezért nem is igazán éri és szereti azokat. Pedig versek nélkül az életünk sokkal szegényebb, sivárabb, megszülető és elhaló érzelmeink a költészet nélkül némák maradnak. A Költészet Világnapján József Attila egyik legszebb versével köszöntjük mindazokat, akikben otthonra lelnek a lélek szavai.

"Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg.
Szalmazsákomra fektetlek,
porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is.
Hanem, akkor hagyj nékem is,
én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél."

1926

 

A boldogság

A boldogság egy csöndes sziget,
ahol békében és örömmel élhetsz,
ahová minden apró, kis örömöt
magaddal vihetsz.

A boldogság színes lélekből fakad,
szerelemmel és szeretettel párosul,
s ha megőrzöd, mindörökké megmarad,
a szívedben tornyosul.

A boldogság, nem kósza füst,
mely elillan, egy röpke perc alatt,
ami után csak a kínzó bűz,
s az emlékezés marad.

A boldogság igaz, örök életű,
ha egy életre a szívedbe zárod,
ha van, akit tiszta szívből szeretsz,
s mindig hazavárod.

Amikor már nem leszek!


Amikor már nem leszek,
s kihunynak a szemeimből a fények,
a csönddel eggyé olvadok,
a életem lámpái végleg kiégnek.

S talán majd rám terül az ég
fekete, hívó csöndje,
a múlt homályában végleg elveszek,
s eltűnök e földről. El, örökre!

S majd odafönt a csillagos égen,
az égi magaslaton át,
felhő kezeimmel szerte hintem,
szívem repdeső mosolyát.

Te és én

Merüljünk el egy másik világban,
mi ketten együtt.
Örök időkre, a halhatatlanságban.

Repüljünk a felhők pille szárnyán,
te meg én, együtt.
Oda, ahol van szivárvány.

Kövessük álmaink hívó szavát,
mi ketten együtt.
Örökre, a vágyainkon át.

Szeressük egymást egy másik világban,
te és én, együtt.
Ami csak,  az álmainkon túl van.

Írok, amíg élek

Szavakba formált mindenség,
gyönyört termő szóvirág.
Nekem ez a vers, ez az élet,
nekem ez az egész világ.

Angyal sóhaj illata,
egy maréknyi ölelés.
Nekem ez a vers, ez az élet,
s nem az örök feledés.

Betűvé formált szivárvány színek,
egy csöppnyi nevetés.
Nekem ez a vers, ez az élet,
az öröm, s a kesergés.

Könnyekbe rejtett szívdobbanás,
sorok között megbúvó lélek.
Nekem ez a vers, az élet,
ezért írok amíg csak élek.

Egy halandó fohásza

Nékem itt nem terem babér,
hiába húzom folyton az igát,
hiába áldom sokszor az Istent,
s hiába is mondok bármilyen imát.

Ez itt az én hazám is,
nem csak afféle megtűrt egyéneké,
kik a semmittevésből könnyen megélnek,
s így válnak elismert emberekké.

Nékem itt miféle babér teremhetne?
Hisz én csak egy tollforgató vagyok,
sokak szemében hatalmas szálka,
elismerést talán ezért sem kapok.

Én, aki az életemet tálcán kínálom,
a halál gyakran felém nyúló kezeibe,
s nem rettenek meg a végzettől,
a sorsomba így törődök bele.

Miközben megalázkodok, tűrök, és elviselek,
s a média szennyében megfulladok,
ám nem rejtem véka alá véleményemet,
saját hazámban én csak megtűrt vagyok.

Én, aki a halandóknak adom át,
pőrére vetkőztetett szivárvány lelkemet,
örömmel nyújtom át a halhatatlanságnak,
a szavakba formált,őszinte szeretetemet.

Amikor már e világon túl leszek,
s az elmúlt valóságon áthaladok,
a szívetekben talán majd megpihenek.
S újra élni fogok. Általatok!

Mikor az ember szembenéz

Mikor az ember szembenéz
A múlttal, ami elszaladt
Nézi, hogy mit tett ezalatt
Nézi, hogy mennyit ér a tett
Kérdi, hogy végre béke lett
S feleli, semmi az egész
Egy nappal több múlt el az életünkből
Egy hírrel több újság van a világon
Köszöntsük őt, ki a mai nap tűnt fel
Az élők közt, hogy több legyen az álom
Hogy legyen, aki ránk emlékezik
Sóhajtson egyet, s álmodjon megint
Mikor a múlttal szembenéz
S látja, hogy semmi az egész

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak -
a lelket álom s bánat babonázza,
őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.
Megyek a kertbe - hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.
Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...
Vagy a folyóhoz megyek - csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes, szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek...
Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem, se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.
És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet...
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek...

Lator László fordítása

A Te kereszted

Bővebben: A Te kereszted

Esti sugárkoszorú

Bővebben: Esti sugárkoszorú

1. oldal / 16

allatorvos

oktato

ugyved

jarobeteg

gyogyszertar

Archív cikkek

Lencsevég

polgaror

Ki olvas minket?

Oldalainkat 61 vendég és 0 tag böngészi

Oldal tetejére