versvarazs

Vers mindenkinek

Magamról

Nekem ne szabja meg senki, mikor mosolyogjak!
Ne súgják fülembe értelmét a szónak,
ne mutassanak utat, amin el kell majd indulni,
parancsszóra nem tudok máshoz idomulni.
Én nem kérek mankót, míg magam tudok járni,
nem kell énhelyettem a hét próbát kiállni,
én magam rontom el önmagam életét,
ne segítsen ebben egy bölcsebb nemzedék.
Én vagyok az erdő eltiport virága,
vagy leszek - ha akarom - a legmagasabb fája.
Völgyben a kis patak, mely csendes csobogással
vág ketté egy hegyet, szívós kitartással.
Vagy Atlasz makacs öccse, ki maga visz a hátán
egy lelketlen, bősz bolygót a képzelet határán.
Én vagyok a harag, vagy a megbocsátás.
Magam ellensége, míg másoknak áldás.
Én vagyok a hegycsúcs, kit szelek ostromolnak,
szívem fagyos burka fekhelye a hónak.
Ne sajnáljon senki, és ne is éltessen,
lekezelő gőggel senki se szeressen.
Emberré érek én ez embertelen létben,
és rideg magányommal társulok az égben.

 

Micsoda tévhit

Tévedsz, ha azt hiszed, tied a láng,
melytől a vágyad újból föllobban.
Talmi fénykéve az, nyomorba ránt,
haltak ebbe sokan.

Tévedsz, ha azt hiszed, tied a csend,
mely puhává simogatja párnád.
Rontó közönyként kínoz, hogy újfent
vágyd a durva lármát.

Tévedsz, ha azt hiszed, tied a szó,
megírtad, s hozzá nincs többé közöd.
Szárnyra kapva vegyül el a rajzó,
ki(s)írt eszmék között.

Egyvalamid van. Egybefoly veled,
ha vesztedbe futsz, utánad siet.
Míg kölcsönvett nimbuszok befednek,
csak árnyékod tied.

Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz.

Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! Taníts meg a kis lépések művészetére!

Ragyogó csillag a mosoly

Tudod, arra gondoltam,
itt van lassan a karácsony,
és vele érkezik sok mosoly
a fáradt emberi arcokon.
Pár óráig megszépül a világ,
két napra olyan lesz,
mintha visszatért volna az éden.
Messziről, ha valaki akkor figyelné,
láthatná, hogy a Föld ünnepi világításba öltözött.
Nem, nem arra a fényre gondolok,
nem a fákon a hó helyén,
a virágok helyén ékeskedő kis csodákra,
hanem a mosolyra.
Ahány mosoly,annyi csillag gyújtja meg ünnepi lámpását,
mert ragyogó csillag a mosoly,
és sokkal több van belőle ilyenkor,
több mint a hétköznapokon.
D van-e minden mosolynak fénye,
minden mosolynak szívet melengető melege,
vagy sok közülük csak olyan,
mint a felszínen csordogáló hideg víz...
Nem olyan forró,mint a mélyről felhozható...
Karácsonykor vajon valóban a lélek ünnepel,
vagy csak ritkán, nagyon kevésszer.
Talán csak ott, ahol nap, mint nap ünnepel,
nem csak mikor beöltözik ünneplőbe.
Ott, ahol nem csak a ruha teszi a szeretetet,
nem csak pár napra köt fegyverszünetet,
a máskor oly hevesen dúló háború.
De szép is volna, ha lenne minden nap karácsony,
ha minden napon ünnepet ülne a szeretet,,,
Nem az a lélektelen felszínen csordogáló,
hanem a valódi mosolyt fakasztó,
a világot ragyogó fénnyel árasztó,
a világot megváltó szeretet...

Szögi Lajos emlékére III. /2012/

A természet volt a mindene,
a fák,az erdők,a madarak,
a rágcsálók,s a nagyvadak,
ez volt az  ő élete.
-
Igen,ilyen volt ő,
tanított sok gyermeket,
hogy védjék a természetet,
s legyen tiszta levegő.
-
Lett is rengeteg tisztelője,
s akik tőle tanultak,
a hibákból már okultak,
és nem felejtik el őt se.

-

Ezt adta ő,sok jót és szépet,
hogy óvjuk,védjük a természetet.
Kit ő tanított,ezt soha nem feledi,
s ő fentről őket,büszkén figyeli.

Az utolsó út! (Szögi Lajos emlékére.II.) 2011

Elindult ő a hosszú útra,
hogy mi vár rá,nem sejtette.
A szívében szeretet volt,
de a félelem ott lapult benne.
A balszerencse útját állta,
ez lett sajnos a veszte.
A jó szándék szívébe volt zárva ,
s őt el nem eresztette!

A végsőkig küzdött az életéért,
de egyedül ebben kevés volt.
A drága vére,mert gyermekeit védte,
az utca kövére folyt.
Az áldott jó szívéért,sajnos
ez lett a fizetsége.
S ezzel véget ért az út,
Kár volt. Igen,kár volt érte!

Ez volt az ő utolsó útja,
az élettől a búcsúja.
De emlékét a szél,amíg élünk,
 örökre szívünkbe fújja.
Hosszú útra ment,
már egy más világban jár.
Maradt a gyász,s  a  dermedt csönd,
mert hiánya még most is fáj!
-
Miért kell félve élnünk?
Miért kell a fájdalom?
Ő még mindig köztünk él!
Vagy ezt csak álmodom?

Emlékezés! (Szögi Lajos emlékére!) 2010/

Emlékezzünk arra az emberre,
ki már nem lehet velünk.
Kinek ha meghaljuk nevét,
könnyes lesz szemünk.

Kinek  vandál állatok,
ontották ki drága vérét.
Mi azóta érezzük szívünkben,
a gyász fájó ízét.

Az indulatok,még ma is
ott forrnak bennünk.
S a tetteseknek még most is,
csak kisebbség a nevük.

Míg ők közöttünk élnek,
nem lesz egy nyugodt napunk.
A gyásztól már soha,
nem simulhat ki arcunk.

Szemünk most is könnyes,
és szívünkben forr a düh.
Nincs most arcunkon,
sem mosoly,sem derű.

Ő e földről végleg távozott,
társa lett az ég ,és a csillagok.
Minden napja boldogságban telik,
mert barátai a boldog angyalok.

De neve és emléke,
megmarad örökre szívünkben.
S ő odafentről figyel ránk,
egy csillag képében.
-
Lelke talán egyszer,
majd testet ölt.
Legyen néki mindig,
könnyű a föld!

Térdre, magyar!

Megfojtanak, megfojtanak,
kígyóznak, mint a szennypatak,
sziszegve szólnak szép szavak:
hiszen szabad vagy, ó, szabad!
Te választottál engemet,
te bamba, arctalan tömeg,
elszívom lassan életed,
nem lesz házad, se gyermeked,
nem lesz hazád, nem lesz hited,
minden szavamat elhiszed,
mindenhol szózatom sziszeg.

Imádd a hűvös bankokat,
ott intézik a sorsodat,
ne vidd vásárra bőrödet,
kerüld a puskás őröket!

Szemétdomb város ez: tiéd,
tiéd az összegyűlt szemét!
Villánk s a svájci bankbetét
érted van, s téged véd, cseléd!

Ha már kihalt a nagy család,
ha már éhenhalt jó anyád,
ha nincs honod, se otthonod,
ha már szökésed fontolod,
sziszegve szól, ki jót akar:
Fuss, merre látsz, szegény magyar!

Ellopnak minden ünnepet,
ők adnak mindennek nevet,
egymást ezért kitüntetik,
hát áruló, ki tüntet itt,
ki másról másként szólni mer,
nem elvtárs és nem is haver,
akit riaszt a pénz szaga,
bizony, nem jó demokrata!

Hóhérodnál ne alkudozz,
kirablódnál ne tiltakozz,
majd eltakar a pesti kosz,
megszoktad már, megszökni rossz.

Nyugodj meg hát, Petőfi népe,
és térdre magyar, térdre, térdre!

Tiéd ez az ország


Még gyermek voltam,
s apám megfogta kezem.
Megmutatta nekem,
hol él a nemzetem.

Mutatta az erdőt,
a zöldellő réteket,
ahol szebbjövő vár rám,
és boldogan élhetek.

Mutatta az alföldet
a Duna - Tisza közét,
a jászságot a bakonyt
a hatvannégy vármegyét!

Mutatta az utat,
a nádasok között,
ahová hős őseink
lelke költözött.

Nézd fiam a folyókat,
nézd a völgyeket,
a nyíló virágokat
réten a fényeket.

Ez mind a tiéd fiam,
óvd és vigyázz rá,
ne hagyd az idegent,
hogy hazád elrabolják!

Érintsd meg a követ,
mert az is a tiéd.
Tiéd a folyó a part,
el ne add semmiért!

Tiéd ez az ország,
múltja és jelene.
Neked teremtette,
a magyarok istene!

Gyertyák vagyunk

Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott,
Csendben égve élünk e világban, mit nyújtott.
Életünk értelme, őrizni a tőle kapott lángot,
Elűzni a sötét semmit, s vigyázni a világot.

Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz,
Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz.
Egyik gyertya vékony, s lám, tömzsi ott a másik,
De minden egyes gyertya csupán égve világít.

Együtt oly szép és meleg, sugárzó a fényük,
Délceg ragyogás, vagy lágy pislogás a létük.
Éltükben önzetlenül mindegyre csak égnek,
Ők adják a meleg lelket, a hideg setét éjnek.

Ám eljő az idő, mikor testük görnyedve elfárad,
Elfogynak, mint a viasz, s létük végén járnak.
Apróka megfáradt lángjuk egy utolsót remegve rebben,
Elpihen a bennük őrzött fény, békésen... csendben.

De az örök fény, mi életet ád, nem hunyhat el soha!
Emlékezve éled ismét, új és új gyertyák büszke sora.
Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot,
Értük is fénybe borítjuk, e reánk bízott csodás világot!

3. oldal / 16

allatorvos

oktato

ugyved

jarobeteg

gyogyszertar

Archív cikkek

Lencsevég

polgaror

Ki olvas minket?

Oldalainkat 221 vendég és 0 tag böngészi

Oldal tetejére