versvarazs

Vers mindenkinek

Ki voltam, leszek, s ki vagyok

Nekem az időzavar volt, 
ami rendezte életem, 
soha nem vonzott a hóbort, 
sem a sorsomtól idegen 

felesleges kivagyiság, 
az öndicséret nyomora, 
nem száll rá madár, ha az ág 
veszélyes, nem száll rá soha. 

A testi épség se vezet, 
ha magamra vigyázni kell, 
nekem az boldogság, élvezet, 
ha az ellenség rám figyel, 

az nyomorít, ha láthatatlan, 
főleg hallhatatlan vagyok, 
mert elrendezem magamban, 
hova kellenek csillagok, 

a végtelen világ veszély, 
ha el akarom kezdeni, 
hozzám nem illik engedély, 
hit a folytatást kedveli, 

barátok, szerelmek, elvek, 
valahány csak együtt lehet 
örömforrások, keservek 
gyökere, és a képzelet 

belőlük szökik szárba, mint 
a gondosan vetett magok, 
így megtudom alkalmasint, 
ki voltam, leszek, s ki vagyok.

Anya nevessél!


„Anya, nevessél!”
– mondja gyermekünk.
Úgy tudja kérni, mint a kenyeret,
mosolyra szomjas vággyal, ahogy a
virág a fényt, tüdő a levegőt,
ahogy emberszív a szeretetet.

„Anya, nevessél!”
Félénk s bíztató
mosoly lebeg az ajkán, szíve is
kikönyököl a szeme ablakán
várva az édes, anyai derűt,
a nőttetőt, a megáldót, érlelőt.

„Anya, nevessél!”
Hisz úgy kell a fény!
Tengernyi fényre szomjas a határ,
tengernyi fényre szomjazik a szív,
örök derűre éhezik a lélek,
utána nyúl és sír a hang, a vágy.

„Anya, nevessél!”
– mondja gyermekünk,
és mondom én is: Hallgass rá nagyon!
Kis életének imádsága ez.
Megérted hát, ha mikrofon leszek,
s a drága kérést úgy zengem neked
s minden anyának és apának és
minden felnőttnek zengem, harsogom:
Nevessetek a gyerekekre, mert
Fény kell nekik, az orca fénye, a
szív fénye, a lélek derűje és
minden, mi fény, minden, mi szeretet.
Ragyogjatok a gyermekekre hát,
mosolygó arccal, szívvel, ha lehet
reggeltől estig, kedves kis anyák!

Az utolsó örökre szólhat

Szólj hozzám reggel egy jó szót,
mielőtt hazulról elmégy, s becsukod az ajtót,
napközben történhet oly sok minden,
ki tudja, viszontláthatjuk-e még egymást, kincsem.
Jó éjszakát is kívánj szépen,
Ki tudja, felébredünk-e reggel, vagy mégsem.
Az élet elillan sebesen,
Ezért nem mindegy, kedvesem,
mi volt hozzám utolsó kérdésed,
és milyen volt az utolsó nézésed.
Ezért mindig egy jó szó
legyen az utolsó,
ne feledd, az utolsó örökre szólhat.

Én vagyok

Az én nevem az, hogy Vagyok.
Megállt. Vártam. Egy idő múlva
Újra megszólalt.

Tudod, amikor a múltban élsz,
Annak minden hibájával és bánatával,
Az bizony nehéz dolog.
Ott ugyanis nem vagyok veled.
Az én nevem nem az, hogy Voltam.

Amikor a jövőben élsz,
Annak minden gondjával és félelmével,
Bizony az is nehéz.
Ott sem vagyok veled.
Az én nevem nem az, hogy Leszek.

Ha viszont a jelen pillanataiban élsz,
Könnyű a dolgod.
Ott veled vagyok.
Mert az én nevem: VAGYOK.

Ádáz kutyám

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha – Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény idevezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha – Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény idevezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.

Kolozsvár, 1916 szeptember

Recept

Recept
Szép Ernő

Se meghalni, se nem élni
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámulni és ámulni.

Örülni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vigasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletben messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az óperenciákon.

Se meghalni, se nem élni
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámulni és ámulni.

Örülni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vigasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletben messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az óperenciákon.

 

A magányhoz

Hát ilyen vagy? ilyen - leírhatatlan!
Íme, ismeretlen földedre léptem,
hideg vagy, halálízű, - rosszabb, nehezebb
minden képzeletnél! Ismerkedem veled, bátor és
iszonyodó ujjaimmal megérintlek:
milyen vagy hát? Sorsom vagy, akármilyen vagy!
el kell, hogy vállaljalak. Hideged
szívemig dermeszt - óh jaj, vad önkínzással
hiába képzeltelek el magamnak
boldog napjaimban! most tudom már: hittem
szép csodák jövetelében, hittem
szerelem és gyermek gyönyörű jövetelében!
De hogy te is eljössz egyszer patkányfogú
rém! akárhogy féltem tőled! hogy kísértetes
valóságban fogsz egyszer megjelenni;
borzadó szívem ezt nem hitte soha...

Évek teltek már azóta, hogy örök kíváncsiság
csillapíthatatlan szeretetével telt tekinteted
lehullott rólam. Már nem világítsz ki, már
nem figyelsz rám, nem értelmezed arcom
sokszínű változását, nem búsít bánatom!
Éber tükör, ki nem fáradtál bölcs szemeidben
tükrözni engem, s erős mágnesként tartottad
lázadva ingadozó életemet.
Vakon és közönyösen fekszel a föld alatt,
s nekem csak annyi dolgom itt, hogy halálod
képtelen ténye ellen lázadozzam...
Nehéz föld borítja megvakult szemeidet!
kihűltél, immár engedelmes testedet
órák alatt vette uralmába a dermedés...
Én, a céltalan élő, lassan hűlök és
ízenként halok el. S minden küzködő
atom bennem cseppenként issza
öldöklő italodat
Magány...

Kék madár

Lágy fényű szavakba bújtatnám a csöndet,
és megfognám újra nagyapám kezét,
hallgatnám tágra nyílt, csillogó szemekkel
az ezerszer hallott, élet-szőtt mesét.

Mesét a lüktető, messze hívó vágyról
mely időtlen zenélt szíve rejtekén,
és újra meg újra, más utakra vitte
végig kísérte az egész életén.

Mesét az égről, a szőke napsugárról,
egy nyárról amely már régen elveszett,
és arról a fénylő kék tollú madárról
amit az úton hiába kergetett.

Az élet manapság nem sző új meséket,
nagyapám emléke vissza-vissza jár,
elveszett nyarakról álmodunk a csöndben
tűnődve, hol lehet a fényes kék madár.

Irigye az öregedőknek

Hajh, mások szépen elfogyasztják
Ifjú életük sok malasztját.

Másoknak az öregség semmi,
Mások meg tudnak öregedni.

Egyszer-kétszer testük kirázza
Az ifjúság maláriája.

Aztán szépen pihennek, ülnek,
Mosolyognak és megvénülnek.

Napjaikat nyugodtan fejtik:
Betegek voltak s elfelejtik.

A bölcs mosolyt csak úgy havazzák,
A csókot hűlve kanalazzák.

Nem bántja őket ifjú bánat,
Nem értenek, de megbocsátnak.

Csak én tartom ifjan az arcom,
Csak én vívom mindig a harcom.

Csak én vagyok bánatos, orzó
Öregségben is ifjú torzó.

Simító lapja a redőknek,
Irigye az öregedőknek.

4. oldal / 16

allatorvos

oktato

ugyved

jarobeteg

gyogyszertar

Archív cikkek

Lencsevég

polgaror

Ki olvas minket?

Oldalainkat 126 vendég és 0 tag böngészi

Oldal tetejére