versvarazs

Vers mindenkinek

Fura szerzet az ember

Értsétek meg
végre már
törékeny
az igazság
mint az üvegpohár

ember
ember felett
ember
dolgok felett
igaz szívvel
ítéletet
nem tehet

emberségünk
naponta
megalázzuk
a történelmet
csak magyarázzuk

a látókra
igazat-akarókra
költőkre
s egyéb írástudókra
ezredévek óta már
Cassandra sorsa jár
hiába feszítette
keresztre
magát
a múlt
jelenünk ebből
mit sem tanult

értsétek meg
végre már
törékeny
az igazság
mint az üvegpohár

fura szerzet az ember
csodákra termett
de parancsra
sárba fekszik
megöregszik
és nem mer hinni
a csodákban
fél a sötét szobában
Istenhez menekszik

hogy űzné el a sötétet
és nem is sejti
hogy Istenről
már rég lekésett

fura szerzet az ember
rombol és teremt
égig ér a vágyban
de saját magában
a legszebb csodában
hinni nem mer
szánnivaló
s védtelen
miként a meztelen
csiga

hagyja hogy álmait
hétköznapokká tapossák
szivárványszemét
szürkére mossák
s lenyessék szárnyait

fura szerzet az ember
teremthetne egy új világot
emberszépet nagyszerűt
de meghal inkább
mert az egyszerűbb...

Most kellene indulni

Most kellene indulni, vissza sem nézve,
Sem a régi házra, sem a havas rétre.
Csak menni és menni túl a dombokon,
Ahol a napfény még átsüt a lombokon.
Felemelt fejjel nézni a halállal szembe,
S hűs mosolyt színlelni, bármerre keresne.
De már nem tud védekezni kettétörött lelkem,
És vigaszt sem nyújt más, csak odafenn az Isten.
Ő, biztos átölel majd, ha látja azt, hogy félek
És szó nélkül ad nekem örök menedéket.
Most kellene búcsúzni, szótlanul hallgatva.
Rálelni az égi úton a legvégső otthonra,
Hogy ne fájjon soha többé az a földi teher,
Mely széttépi szívem, amíg maradni kell.
Most kellene könnyek nélkül elköszönni tőled,
Hogy úgy érezd, milyen könnyű elfutni előled,
S akkor nem látnád meg rajtam azt a bánatot,
Mi pengeélű jégszilánként arcomba csapott.

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkezem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Ady Endre utolsó fényképe

Fáj az istent roncsokban látni,
a kozmosz-szívűt a művén merengni.
Így nem pusztulhat el akárki,
kalapján hervadó virággal.
Sárkány-üvöltés és madárdal,
kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:
csak ennyi volnál, ennyi?

Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,
a tolla rongyos, a csőre csorba.
Nagy repülések, uramisten!
Már összebékül a halállal,
zúzott ágyékkal, vénűlt szájjal.
Az ércköves űr földre nyomja,
ott liheg leomolva.

Zord isten-rózsa a semmi kertjében.
Vad, kopár szeme, mint égitestek.
A dac lefonnyadt, s csak a szégyen
szögletei vak szikla-arcán.
Büszke magyar, virág a fajtán,
fény harsonása, tán utolsó:
én most temetlek..

Eurüdike

Igen, várom az első szót, a
szemén átfutó ragyogást,
mely valósággá lesz a vérben, zúgni kezd,
emlék, zene, aztán csak zuhanás,

görbülő hátgerinc, amelyen
motoz a még nem látható
tíz íves ujj, s kopp-kopp, vízcseppre vízcsepp,
homlokomról indul a fekete folyó,

mert csigák, kavicsok, érdes ágak
szokott neszein át, hallom, csikordul
az éjszaka, szárny verdes, felszökik
vackáról a vad megriasztva, tűz
bukik a lomb közt, minden
létező érzi, Orfeusz van itt

Majd valaki

Egy nő bevonul a Zen kolostorba, hogy meditálhasson. Igen izgatott, örül, hogy egy ilyen szent helyen tölthet néhány napot.

Elérkezik az első meditációs ülés ideje, és a nő felsétál a meditációs helyiséghez vezető lépcsőkön. Épp mély meghajláshoz készülődik a helyiség bejáratánál, amikor valami sokkoló dolgot vesz észre. Ott, a lépcső tetején egy mocskos felmosó vízzel teli vödör álldogál, a szmötyiben pedig felmosórúd úszkál. "Hát ez valami borzadályos!" - kiált fel teljesen elszörnyedve, majd bevonul meditálni.

Másnap reggel a vödör még mindig ott áll. "Milyen gusztustalan!" - dünnyögi. "Hát ez lenne a Zen?" Majd bemegy meditálni.

Harmadik reggel még mindig ugyanaz a vödör. "Ez hihetetlen! Ez már nevetséges! Valakinek tennie kéne ez ügyben valamit!" - és bemegy meditálni.

A negyedik reggel sincs másképp, a vödör még mindig ott csücsül, állapotán nem igazán segített az elmúlt napokban elszenvedett elhanyagolás. A nő ránéz a vödörre és azt mondja magában: "Én valaki vagyok", majd felemeli a vödröt és kitakarítja.

Szinte mindannyian arra várunk, hogy majd valaki megcsinálja helyettünk. Majd valaki kitalálja a szükségleteinket és teljesíti is őket. Majd valaki szeretni fog minket úgy, ahogy azt szeretnénk. Majd valaki megadja nekünk, amire vágyunk. Majd valaki elvégzi helyettünk a belső munkánkat. Majd valaki végre a kezünkbe adja a kulcsot a boldogsághoz. Majd valaki elveszi tőlünk a szenvedésünket, a félelmeinket és az önutálatunkat.

Ilyen valaki nem létezik. Pontosabban létezik: Te magad.

Senki nem fogja helyetted kitakarítani a vödrödet. Senki nem fog magad helyett téged szeretni. Senki nem fogja elvégezni helyetted a Te belső munkádat. Senki nem tudja felismerni helyetted a Te válaszaidat. Senki nem tudja helyetted abbahagyni a szenvedésedet és felülvizsgálni a félelmeidet. Senki nem tudja abbahagyni helyetted önmagad szapulását. Senki nem tudja helyetted élni az életedet.

A lényeg: mindenkor légy kész feláldozni azt, ami vagy, azért, ami válhat belőled!

A sors könyve

Vajon elhiszed, hogy sorsod meg van írva?
Emiatt bosszankodsz, ettől fakadsz sírva?
Vajon ki írta meg? Talán az Úristen?
Neki nincs oka rá, hogy lelket veszítsen!
Ám ha nem Ő, akkor ki írja e könyvet?
Ki okoz örömöt, s csal szemedbe könnyet?
Ki rendez itt drámát, olykor vígjátékot?
Ki szúr tört szívedbe, s ki ad ajándékot?
S mi van, ha Istened lelked mélyét lakja,
beléd bújt, s körülvesz szerető alakja?
Ha egy vagy Ő véle, s része is vagy, egyként,
s testvérként tisztelhetsz minden más teremtményt?
Akkor a Teremtőd, mért sújtana téged?
Ez léted alapja és ha ezt megérted,
úgy, változhat sorsod, változhat világod,
mert nem csak életed bevégzését várod,
hanem Te teremtesz, sorsodat Te írod,
s hited szerint telik minden új papírod.
Minden egyes napot tiszta lappal kezdhetsz,
s csak te rajtad múlik: rombolsz, vagy teremtesz?

Vajon elhiszed, hogy meg van írva sorsod?
Hiszed, hogy a létet, rossz gúnyaként hordod?
Nem tudod levetni? Hited meghatároz?
Ragaszkodsz a mindent lezáró halálhoz?
De akkor miért élsz, mért jöttél e földre,
szenvedni, bolyongni, földi testet öltve?
Elhinni, hogy lelked eredendőn vétkes?
Boldogulni néked, nem is lehetséges?
Akkor ez a POKOL, s Istened van távol,
s illúzió minden, ami elhatárol.
Csak a sorsod lökdös, nincs beleszólásod,
nincs saját döntésed, csak sírodat ásod.
Csak irigykedsz másra, kinek "szebb a léte",
kin nem kérik számon, törvény ellen vét-e?
Kinek van hatalma, mesés gazdagsága,
akit tenyerén hord Istene, világa.
Rútság, nyomorúság, rád varrott szegénység,
s néhány hasonszőrű, hogy sírásod értsék,
ezek kísérőid, s töltik ki a napod.
Ez az üzeneted, s válaszul ezt kapod.

Mi lenne, ha tudnád, sorsod nem más írja?
Élted minden súlyát, lelked vinni bírja!
Minden újabb nappal, újabb lapot kezdhetsz,
boldogulhatsz, szállhatsz, őszintén szerethetsz!
Kezdd el hát leírni vágyaidat szépen,
s váljon mind valóra, úgy mint a mesében!
Benned él Istened, teremtő a vágyad,
ne a módját keresd, hogyan is csináljad!
A mikéntjét tudja, ha kell kitalálja,
annyi kell, hogy lelked epekedve várja.
Bármi tiéd lehet, tisztességgel, szépen.
(A repülő is képes fenn szállni az égen.)
Emeld hát fel lelked, ne hagyd lenn a porban,
ne élj nyomorultul, a sárba tiportan.
Találd meg értelmét a csodás földi létnek,
ne csak letaposott füve légy a rétnek!
Istentől kérj erőt, hitet, szabadságot,
formáld egyre szebbé elvadult világod!
Szeresd kicsit jobbá az emberiséget,
kívánd, hogy az élet boldogítson téged!

Keresed az értelmét, miről szól a sorsod!
- Ne keress mindenben jó üzletet, boltot!
Ne hidd, hogy az boldog, kit érdek vezérel,
aki háborút vív késpenge eszével!
Ki itt él a Földön, mind szolgálni jöttünk,
a többinél különb, hidd el, egy sincs köztünk.
Mind csodásak vagyunk, más-más képességgel,
s az a legkiválóbb, mit másokért végzel.
Részei vagyunk egy szétesett világnak,
melyen élősködők, öncélúak rágnak.
Nem benned a hiba, de még te sem látod,
te tehetnéd jobbá, a megtévedt világot,
mert ha te változol, más is követ téged,
változásra épült mindig is az élet.
Ha belül változol, a világ megy utánad
- egyre több az öröm, s menekül a bánat.
Engedd hát szívedet őszintén szeretni,
ne félj mások szívét közelebb engedni.
Írd hát azt a könyvet, írd hát Te a sorsod,
a jövőd csíráját lelked mélyén hordod!

Röpködő szemed

Rád gondolás tart magamnál
s öltözteti zöldbe a fákat
Elvesztenél, ha birtokolnál,
nem teszlek meg valóságnak.

Aránypár vagyunk mi ketten,
melyben a szerelem aránylik
mind ahhoz, ami lehetetlen.
A fény ahhoz mit megvilágít.

Téged kereslek

A gyenge fűre rászáll a homály,
fejét lehajtva alszik már a nap.

Téged kereslek - kigyújtom érted
mészmázú bokrom: hogy megtaláljalak.

Tudom hiába - meghalt az ige,
a céltalanság súlya, mint az ón,
leránt a könnyű, néma semmibe,
s tíz holdas körmöm ragyogása
fényt sző az örök elmúlásba.

Ahogy a nap, a fény s az árnyék,
holdjaimmal hozzád találnék,
mert tudom az anyag szép fegyelmét,
tudom benned magamra lelnék,
s lehetnék szemed lámpafénye,
csillogás: arcod tükörképe.

Minden hiába, ember vagyok.
Élek, szeretlek s rend, hogy meghalok.

Gyere el

Ha téli estéd sok lesz, gyere el,
Ha némaság küld, egy percet se várj.
Ha rád parancsol régi kézfogásom,
rögtön gyere, egy percet se várj.

De ha gondolod, már hozzon el az ősz is.
A hangotfogó avarlapulás
és hozzon el a kávébarna este
a szilvakékre dermedt délután.
A ködbe-szögellt késő őszi reggel
a harmatokkal megvert dáliák,
hozzon erdő nyirkos veszedelme
és lépteidtől hangos éjszakák.

Zörgő szavaddal, nagy falakkal,
agyad köré dobált haragokkal
bár ifjú, de megnyugodt szavamra
ha téli estéd sok lesz, gyere el.

10. oldal / 16

allatorvos

oktato

ugyved

jarobeteg

gyogyszertar

Archív cikkek

Lencsevég

polgaror

Ki olvas minket?

Oldalainkat 216 vendég és 0 tag böngészi

Oldal tetejére