muzsacsok

Irodalmi, szépirodalmi alkotások régi és új szerzők tollaiból

Anthes Emily: Frankenstein macskája

Visszahozhatjuk-e a sírból a kedvenc macskánkat? Újjáéleszthetünk-e kipusztult fajokat? Huzalozott agyú méhek alkotják-e majd a jövő légierejét? A biotechnológia fejlődésével számos ehhez hasonló fantasztikus ötlet lép át a science-fiction könyvek lapjairól és a gondosan őrzött laboratóriumokból mindennapjaink világába.

Emily Anthes könyve olvasmányos útikalauzként szórakoztató körutazásra invitál az állatokat érintő legújabb kutatások világába: bekukkantunk a laboratóriumba, ahol távirányítású bogarak röpködnek, ellátogatunk a parkba, ahol kipusztulás szélén álló állatfajok klónozott egyedei kószálnak, és megismerkedünk a fluoreszkáló halak forgalmazásának nehézségeivel. A technológiák érthető bemutatása mellett a könyv személyes élményekkel és szórakoztató anekdotákkal emberi közelségbe hozza az új felfedezéseken munkálkodó tudósokat – no meg magukat az állatokat is.

Végül a szerzővel együtt eltűnődhetünk az új eszközeinkkel járó felelősségünkről, hiszen a biotechnológia csodái lehetővé teszik, hogy sérült állatokat vagy akár egész fajokat mentsünk meg, de arra is újabb módokat adnak, hogy az állatok életébe beavatkozva magunknak hasznot húzzunk. A szerző nem rejti véka alá az állatok iránt érzett szeretetét, de higgadt körültekintéssel mutatja be az új lehetőségek előnyeit és árnyoldalait – az emberek és az állatok szemszögéből egyaránt.

A saját életedet éled?

Időnk nagy részét azzal töltjük, hogy alkalmazkodunk, teljesítjük feladatainkat, kötelezettségeinket, azt tesszük, amit várnak tőlünk, jelentse az akár azt, hogy jó szülők vagyunk, hogy reggel elvégezzük a házimunkát, rendszeresen látogatjuk szüleinket, vagy naponta reggel kilenctől délután ötig dolgozunk. A rutin nem rossz dolog, míg kényszerzubbonnyá nem válik!

Tovább hajt bennünket a belső hang, megmondja, hogy ezt, vagy azt kellene tennünk, és mi nem állunk le vitázni: egyszerűen csak megtesszük.

Vannak olyan idők, amikor valóban alkalmazkodnunk kell, és el kell végeznünk az aktuális munkát, még akkor is, ha szívünk szerint inkább valami mást tennénk. Olykor azonban érdemes megállni egy pillanatra, és feltenni a kérdést, vajon fejünkben kinek a hangja mondja meg, hogy bizonyos dolgokat milyen módon végezzünk.

- Egyik szülőnk hangja a múltból? – Egy tanáré? – Volt férjünké? – Vagy jelenlegi házastársunké?

- Tényleg ezt akarjuk?

- Hol van a mi hangunk mindebben? – Vajon az mit mond?

Nem azt akarom javasolni, hogy legyünk felelőtlenek. S persze azt sem, hogy átgázoljunk mások érzelmein vagy érzékeny pontjain.

Ám én ülök saját életem kormánya mögött, és semmi szín alatt át nem adnám senki másnak ezt a helyet. Csak egyszer élhetjük át a mai napot. Tőlünk függ, hogy olyan nappá tesszük-e, ami számít.

Ha arra vesztegetjük az időnket, hogy olyanná próbálunk válni amilyennek mások szeretnének látni bennünket, hogy azt tegyük, amit mások várnak tőlünk, végül gyakran senkinek sem okozunk örömet, és csak pazaroljuk drága időnket, amikor jól is érezhettük volna magunkat, és olyan dolgokat tehettünk volna meg, amik boldoggá tesznek bennünket. És miközben olyan életet próbálunk élni, amilyet valaki más szerint kellene élnünk megrövidítjük azokat, akik olyannak szeretnek bennünket, amilyenek valójában vagyunk. Olcsó papírmasékká válunk, azt tesszük, amit mondanak, és elveszítjük azokat a jellemvonásainkat, melyeket mások vonzónak találnak bennünk.

Természetesen kikérhetjük mások véleményét, és hallgathatunk a tanácsra, de a végső döntést nekünk magunknak kell meghoznunk. Az, hogy saját belső bölcsességünkre hallgatunk, nem óv meg attól, hogy időről időre megtegyük azt, ami esetleg rossz döntésnek látszik – de azokból a dolgokból is tanulhatunk, melyek látszólag „balul ütnek ki”. Mindenki másnál jobban tudod, saját életed szempontjából mi a legjobb. Sőt neked, és csakis neked kell együtt élned döntéseid következményeivel. Jó, ha tudatában vagy, hogy minden döntésünknek megvannak a következményei. Ha van valami, amit nagyon meg szeretnél tenni, hallgass magadra, vizsgáld felül saját lényedhez hű hozzáállással, és ha úgy érzed, hogy helyes, akkor tedd meg! Ha figyelsz rá, belső hangod meg fogja mondani, hogy pontosan mi a helyes.

Ha tehát úgy érzed, hogy nevetni és játszani, futkosni akarsz, vagy a holdfényben üldögélni, kinn állni a zivatarban villámokat szóró vihar közepette, hogy száguldozni akarsz vagy éppen lassan bandukolni, akkor a törvény és a józan ész keretei között tedd meg!

Engedd

Engedd, hogy jöjjön a szél, engedd, hogy jöjjön a nap - mindent fogadj szívesen. Amint egyszer ráhangolódtál, hogy nyitott szívvel élj, sosem zárulsz be többé. De kell egy kis időt rászánnod. És neked kell elérned azt a nyitottságot, máskülönben újra bezárulsz. A nyitottság sebezhetőség. Amikor nyitott vagy, ugyanakkor azt is érzed, hogy beléd hatolhat valami rossz. Ez nem csupán egy érzés; ez egy lehetőség. Ezért zárulnak be az emberek. Ha kinyitod az ajtót egy barát előtt, az ellenség is beléphet rajta. Az okos emberek bezárják az ajtajukat. Hogy elkerüljék az ellenséget, még a barátoknak sem nyitnak ajtót. De akkor az egész életük halott lesz. Pedig semmi sem történhet, mert alapjában véve nincs semmi veszítenivalónk - semmi, amit ne veszíthetnénk el. Amit elveszíthetünk, azt nem is érdemes megtartani. Amikor ezt megérted, akkor már nyitott maradsz. Én azt látom, hogy még a szerelmesek is védik magukat. Azután sírnak és könnyeznek, mert semmi sem történik. Bezárnak minden ablakot, és fulladoznak. Semmilyen fény nem jön be, és szinte lehetetlen így élni, mégis elevickélnek valahogy. De nem nyílnak meg, mert a friss levegő veszélyesnek tűnik. Ezért, amikor nyitottnak érzed magad, próbáld kiélvezni. Ezek ritka pillanatok. Ezekben a pillanatokban mozdulj ki annyira, hogy megtapasztalhasd a nyitottságot. Amint egyszer ott a tapasztalat, szilárdan a kezedben, akkor megszabadulhatsz a félelemtől. Látni fogod, hogy a nyitott lét kincs, amelyet értelmetlenül elveszítettél. És az a kincs olyan, hogy senki sem veheti el tőled. Minél inkább megosztod másokkal, annál nagyobbra nő. Minél nyitottabb vagy, annál inkább vagy.

Jézus

Bővebben: Jézus

Toll és kard

Egy szoba sarkában állt egy kard. Pengéjének csillogó, acélos felülete, melyet a napsugarak érintettek, vörös fényben tündökölt. A kard büszkén tartott szemlét a szobában; látta, hogy minden az ő ragyogásában gyönyörködik. Minden? – Mégsem! Ott feküdt az asztalon tétlenül a tintatartónak dőlve egy toll, amelynek legkevésbé sem jutott eszébe, hogy annak a fegyvernek villogó fensége előtt hajlongjon. Ez bosszantotta a kardot, így kezdett tehát beszélni:

– Hát ki vagy te, te semmirekellő, hogy nem hajolsz meg ragyogásom előtt, és nem csodálod, mint a többiek? Tekints magad köré! Minden eszköz hódolattal áll mély sötétségbe burkolózva. Engem, egyedül engem választott ki kedvencéül a fényes, boldogító Nap; engem kelt életre kéjes lángcsókjaival, s én megjutalmazom őket, miközben ezerszeresen sugárzom vissza az ő fényét. Csak hatalmas fejedelmeknek jár ki, hogy csillogó öltözetben belépjenek ide. A Nap ismeri hatalmamat, ezért borítja vállaimat sugarainak királyi bíborával.

Mosolyogva válaszolt erre a megfontolt toll:

– Nézd csak, milyen öntelt és büszke vagy, és hogy pöffeszkedsz kölcsönzött csillogásodban! Ám mi ketten – gondold csak meg – egészen közeli rokonok vagyunk. Mindkettőnket a gondoskodó föld szült, az ősállapotban talán mindketten ugyanannak a hegynek mélyében feküdtünk egymás mellett – évezredeken át; mígnem a buzgó emberi szorgalom föl nem fedezte azt a hasznos érceret, amelynek alkotórészei voltunk. Mindkettőnket kivettek; nekünk, a durva természet akkor még esetlen gyermekeinek a gőzölgő tűzhely heve fölött, a kalapács hatalmas ütései alatt a földi tevékenység hasznos tagjaivá kellett válnunk. És így is történt. Te kard lettél – nagy és erős hegyet kaptál; nekem, a tollnak, vékony, finom hegy jutott. Valóban alkothatunk és hathatunk, csak fénylő hegyünket kell benedvesíteni. Neked vérrel, nekem – csupán – tintával!

– Ez a tudálékos modorban tartott beszéd – vágott most közbe a kard – igazán nevetésre késztet. Ez éppen olyan, mintha az egér, ez a haszontalan állatatka, az elefánttal való közeli rokonságát bizonygatná. Az beszélne így, ahogy te! Mert az elefánthoz hasonlóan annak is négy a lába, sőt az ormányával is nagyra van. Így azt hihetnénk, egy kicsit rokonok! Te most, kedves toll, igen ravaszul és számítón csak azt nevezted meg, amiben hasonlítok hozzád. Ám én elmesélem neked, mi az, ami megkülönböztet bennünket. Engem, a villogó, büszke kardot, egy merész, nemes lovag övez derekára; téged azonban, téged egy öreg írnokocska tűz hosszú szamárfüle mögé. Engem az én uram erős kézzel ragad meg és hordoz az ellenség soraiban; én vezetem át őt. Téged, legjobbik toll, a te magisztered vezet reszkető kézzel a megsárgult pergamen fölött. Én rettenetes dúlást végzek az ellenség között, bátran, vakmerően szökkenek hol erre, hol arra; te örökös egyhangúságban kaparászol a pergameneden, és fikarcnyit sem merészkedsz letérni arról a pályáról, amelyre a vezető kéz óvatosan irányít. És végül, végül – erőm fogytán – ha megvénülök és gyönge leszek, hősökhöz méltóan fognak tisztelni, közszemlére tesznek ki az ősök arcképcsarnokában, és csodálnak. De mi történik veled? Ha urad elégedetlen, ha megöregszel, és vastag vonalakat húzva kezdesz mászni a papíron, megfog, letép a szárról, amely támaszod volt, és elhajít, hacsak nem gyakorol kegyet, és pár nővéreddel együtt néhány krajcárért el nem ad egy ócskásnak.

– Néhány vonatkozásban – szólt közbe nagyon komolyan a toll – nincs igazad. Hogy engem gyakorta kevéssé becsülnek, ez igaz, mint ahogy az is, hogy miután hasznavehetetlené váltam, nagyon rosszul bánnak velem. De azért a rendelkezésemre álló hatalom, amíg dolgozni tudok, nem csekély. Megér egy fogadást!

– Te akarsz nekem fogadást ajánlani? – nevetett az elbizakodott kard.

– Fogadd el, ha van merszed.

– És ha elfogadom? – szólt közbe a kard, amely még mindig nem tudott magához térni a nevetéstől. – Miben áll a fogadás?

A toll azonban elhelyezkedett, szigorúan hivatalos képet öltött, és hozzákezdett:

– Fogadjunk, ha akarom, képes vagyok téged megakadályozni, hogy folytasd a munkádat, a harcot.

– Hohó, ez merészen hangzik!

– Elégedett vagy?

– Elfogadom.

– Nos jó – mondta a toll –‚ lássuk!

E fogadás megkötését követően néhány perc múlt el, amikor egy fiatalember lépett be díszes páncélban, megragadta a kardot, és a derekára kötötte. Azután elégedetten nézegette a ragyogó pengét. Kintről éles trombitaszó és dobpergés hallatszott – csatára hívott. A fiatalember éppen el akarta hagyni a szobát, amikor egy másik, gazdag ékszereiről ítélve magas méltóságot viselő férfi lépett be. Az ifjú mélyen meghajolt előtte. A magas tisztségű eközben az asztalhoz ment, megragadta a tollat, és sietve odaírt valamit.

– A békeszerződés már alá van írva – szólt mosolyogva.

Az ifjú ismét a sarokba állította kardját, és mindketten kimentek a szobából.

De az asztalon ott feküdt a toll. Játszott vele a napsugár, nedves féme vakítón csillogott.

– Nem vonulsz csatába, kedves kardom? – kérdezte mosolyogva.

Ám a kard csöndesen állt a sötét sarokban. Azt hiszem, soha többé nem kérkedett.

(1893)

Bohóckönnyek

– Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr- és istállószag terjengett, hanem sütemény –, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.

– Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:

– Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!

– S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.

– Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.

Aztán kezdődött az előadás.

Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.

Ó, és aztán jött a bohóc!

Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.

Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.

Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.

Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.

De... semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.

A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.

Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.

Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:

– Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?

A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:

– Ó, dehogynem, nagyon tetszik!

– Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? – kérdezte a bohóc.

– Ugyan, min nevessek?

– Nos – mondta a bohóc –, rajtam például.

A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna.

– Bocsáss meg – mondta amaz –, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni.

– És miért nem?

– Mert nem látlak – mondta a kislány. Én vak vagyok.

Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott.

Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban.

– Mindig csak meséltünk neki róla. – És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz – mondta az apa.

Az apa mester volt a gyárban. Nagyon szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte.

– És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika?

– Ó, igen – válaszolt Erika vidáman –, természetesen tudok már mindent!

Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem.

– És az mi? – kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ.

– Hogy miért vagy te mulatságos – mondta a piros masnis Erika. – Miért kell rajtad nevetni? Ez az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni.

– Hm – mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt:

– Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot.

– Igen, mi az?

– De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek.

– Persze, hogy tudni szeretném!

– Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, eljövök hozzád holnap délután.

– Hozzánk, a lakásunkba? – kérdezte Erika izgatottan.

– Igen, oda. És meg fogom neked mutatni, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod?

Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét:

– Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc!

– Nagyon kedves öntől, uram, – mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: – Nagyon köszönjük Önnek.

– Kérem, semmiség... – mondta az öreg bohóc –, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott.

– Rendben van, mondjuk hatkor?

– Hatkor – mondta Erika –, ó, máris úgy örülök.

A bohóc megsimogatta a haját, mélyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről.

– Az előadás folytatódik, hölgyeim és uraim – szólt.

A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni.

Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte:

– Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön?

– Biztosan – mondta az anyja –, hiszen megígérte. Persze pontosan érkezett. A rádió kórusa éppen egy dalt énekelt a földi békéről, amikor megszólalt a csöngő. Erika maga szaladt ki ajtót nyitni.

A folyosón az öreg bohóc állt. Télikabát volt rajta és alatta sötét öltöny; ősz volt a haja és az arca sápadt. De ezt Erika természetesen nem láthatta. Kezet nyújtott neki és izgalomtól akadozó hangon mondta:

– Ez... ez... igazán szép tőled, hogy valóban eljöttél.

– Nahát, mit gondoltál! – mondta a bohóc. Azután üdvözölte a szülőket, és átnyújtotta Erikának az ajándékokat: három könyvet, melyek úgy voltak nyomtatva, hogy vakok is olvashassák. Erika olvasott már néhány ilyen könyvet, és nagyon örült a három újnak. De azután jött csak az igazi ajándék!

– Ha kaphatnék egy kis konyakot – mondta az öreg bohóc. Kapott és nem is keveset.

Miután megitta, kézen fogta Erikát és a karácsonyfa előtt álló fotelhoz vezette. A szülők némán nézték, amint az öreg bohóc a karosszékbe ültette Erikát, megfogta a kezét és letérdepelt elé.

– Símogasd meg az arcomat – és nyakamat. És a vállamat. És a karomat, meg a lábamat. Ez ugyanis az első. Pontosan tudnod kell, hogy nézek ki.

Álarc és kosztüm nélkül egyáltalán nem látszott mulatságosnak a bohóc. Ezt ő is tudta. Nem is volt olyan egyszerű ez a kísérlet, amire vállalkozott. (Ezért is kért konyakot.)

– Kész? – kérdezte végül.

– Hm – mondta Erika.

– Tudod, hogy nézek ki?

– Pontosan.

– Akkor kezdhetjük – mondta a bohóc. – De kérlek, ne vedd le rólam a kezed!

Állandóan tapogatnod kell, hogy meg is értsd, amit csinálok.

– Persze – mondta Erika.

És az öreg bohóc elkezdett játszani. Még egyszer csinálta mindazt, amit a cirkuszban. A szülők az ajtónál álltak, egymás kezét fogták és figyeltek.

– Most jön a táncoló medve – mondta az öreg bohóc.

Erika finom, vékony ujjai vándoroltak rajta, amint a medvét utánozta. Még komoly volt az arca. A bohóc rendületlenül folytatta, noha ez volt élete legnehezebb előadása. A krokodilt utánozta, azután a malacot. Erika ujjai egyre gyorsabban és gyorsabban siklottak az arca fölött és vállain, nyugtalanul lélegzett és a száját kinyitotta. A szülőket is elfogta az izgalom.

Úgy tetszett, mintha Erika valóban látná kis kezével, amit a többi gyerek a szemével, mert egyszerre csak kuncogni kezdett. Vékonyan és rövid ideig. De kuncogott. Méghozzá a malacnál.

A nagy, öreg bohóc megduplázta erejét. Ekkor kezdett el Erika nevetni.

– És most jön a nyúl – szólt a bohóc és elkezdte a legpompásabb mutatványát. Erika egyre hangosabban nevetett. Meg is csuklott a hangja a lelkesedéstől.

– Még egyszer! – mondta lelkesen –, kérlek, még egyszer!

Az öreg bohóc még egyszer eljátszotta a nyulat és még egyszer. És megint. Erikának ez sem volt elég. A szülők egymásra néztek. Erika még soha életében nem nevetett így. Végül egészen elakadt a lélegzete. Így kiáltott:

– Anyu, apu! Most már tudom, milyen egy bohóc. Most már mindent tudok! Ez a világ legszebb karácsonya! Arcocskája kipirult. Kis ujjai még mindig az előtte térdelő öreg ember arcán siklottak ide-oda.

És Erika hirtelen megijedt egy kicsit. Megérezte, hogy a nagy bohóc sír.

(Fordította: Fodor Tamás)

A Szív érintése

De mit tegyek – ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen.

Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök, e tiszta, néma szótagok. Ám az üres papír némasága csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.

Bátorítlak, hogy útrakelj!

A mi Urunk Jézus Krisztus jó nyugodtan üldögélhetett volna a Mennyei Atya jobbján, hogy onnan kommentálja a földi eseményeket, de õ nem ezt a kényelmes utat választotta, hanem eljött közénk, vállalta az emberi létet, annak minden gondjával, nehézségével, örömével. Bátran a földi pályára lépett!


Gyerekkoromban emlékszem, ha egy-egy hoki meccs elõtt a nagyfiúk azt mondták, hogy te nem játszhatsz, csak ülj a kispadon, akkor mi végtelenül szomorúak, elkeseredettek voltunk. Sírtunk, hogy nem engedik, hogy játszunk, pedig fent a pályán csak kék foltok, izomláz, és sokszor a vesztes csata miatti keserûség várt. Sírtunk, mert jó dolog a pályán lenni, játszani, még akkor is ha a játék nehéz és kemény, vagy ha a vége a bukás vagy csúfos  kudarc. Aztán felnõttem és rájöttem, hogy hihetetlenül sok pálya van, izgalmasabbnál izgalmasabb, de azt is látom, hogy hihetetlenül sokan, önként ott ülnek akár évekig a kispadokon. Folyik a terefere, közben okosan beszólnak, csevegnek, látszat életet éldegélnek. Szépek, épek, okosak, egészségesek, de nem merészkednek ki a pályára, csak pénzért hajolnak le. Õk azok, akik folyamatosan nézik, hogy mit írnak az újságok, mit mondanak a rádióban, mit mutat a televízió, és milyen pályázatokat írnak ki. Más dolgával törõdve, a saját pályájukon egy lépést nem tesznek. Õk a kis adok emberei!


Egy életünk van ezen a földön! Egyetlen lehetõség, és nem lenne szabad hagyni kiperegni értelmetlenül ujjaink közül a napokat, hónapokat, éveket. Indulj el! Tanácstalan vagy? Hogy hol, melyik pályán van a te helyed? Hogy mit kell te csinálj, miért lenne érdemes odaadnod az életed? Nézz a szívedbe! Az Isten által szívedbe írt legszebb vágyaidban keresd a választ! Tiszta vágyaid vezessenek, jobb tanácsadóra úgysem lelsz. Azt a lányt kell elvenned, ki számodra a legszebb, ki mellett érzed, hogy le tudnád hozni az égrõl a csillagot. És azt a hivatást válaszd melynél szebbet nem tudsz elképzelni magadnak. Az ibolya a maga kis kék szirmait bontja a fényre, sajátos létével hirdeti a teremtés csodáját. A napraforgó, ugyanannak a ragyogó fénynek a szerelmese, de létszimfóniája egészen más. Mindkettõ kedves az Isten elõtt. Te kell megtalálnod a pályádat!


Egy biztos, arra születtél, hogy hegyeket mozgass, hogy csodákat tegyél nagy-nagy alázattal. Életed az, hogy valamit a végtelen szépségbõl, jóságból, igazságból, szentségbõl láthatóvá tégy e földön. Igen, azért vagy a földön, hogy életed és munkád által felragyogjon a végtelen Isten ereje, bölcsessége, jósága, irgalma, szeretete. Mindegy, hogy mit alkotsz, csodálatos festményt, zenemûvet, virágos kertet, városokat összekötõ utakat, vagy szép családi házat, melyet betölt gyermekeid vidám kacagása. Mindegy! Te döntesz, de döntsél és indulj el! Bátor elhatározással dobd ki a hálót, lépj rá ha kell a hullámokra.


Ne félj! Kemény munkára, alkotásra, a világ tovább teremtésre született lényed hihetetlenül szívós, találékony, erõs, magad sem gondolnád, hogy milyen csodálatos források fakadhatnak fel benned, ha útra kelsz. Az elsõ lépéseid bizonytalanok lesznek, talán meg is torpansz, de te tudod, hogy egy igazi ember nem nyafog és nem siránkozik. Te nem tápos csirke vagy, hogy a napfénytõl is megijedj és feladd a céljaidat, te a világot teremtõ nagy Isten gyermeke vagy, csoda, kinek lépteit angyalok vigyázzák. Minden lépés nehéz, de neked tudnod kell, hogy az erõfeszítés új izmokat rak a csontjaidra. A kudarcok okosabbá tesznek és alázatosabbá. Mindenbõl tanulsz, bölcsebb leszel, és óvatosabb, megfogod mások kezét, társakat keresel, tanácsot kérsz, elgondolkodol. Megpihenhetsz, ha zihál a tüdõd, de ne add fel, hidd el - haladsz! A kezdetben gyéren felcsillanó eredmények, a sikerek olyan édes ízzel töltenek majd el, melyek szárnyakat adnak a tovább haladáshoz.


Tudnod kell, hogy nemcsak az életmûved születik mindennapi munkád által, hanem te magadat is szülöd küzdelmeiddel. Festményed festõvé tesz, és a ház, melynek alapjait lerakod, benned is felépül és általa több leszel. Egy fiatal lány, ki férjhez megy, nemcsak gyermeket, hanem édesanyát is szül e világra. Alkotásaiddal, létbe hozott csodáiddal egy új világ teremtõje vagy, melyben immár te vagy a ragyogó nap, és körülötted forognak, mint a bolygók, a  kitartó munkád gyümölcsei. József Attila versei, kis csibék, a fészek aljból kirepülve immár önálló életüket élve hirdetik alkotójuk nagyságát, azt, hogy Isten a teremtést folytatja általunk is. Koós Károly épületei örökre ott ragyognak körülötte, hirdetik, hogy alkotójuk élt és megtalálható az isteni csíra még az emberi végességében is. A mindennapi erõfeszítéseid vissza hatnak rád, belõled jó mesterembert, okos tudóst, lánglelkû mûvészt, bátor államférfit, gyermekeivel játszó édesapát, egyszóval szentet faragnak. Munkás életed által felnõsz, kibontakozol, és halálod után Istennel, - mint kik együtt viselték a munkában a nap hevét - egy  asztalhoz ülhetsz. Õ szeretettel átölel és te megérted, hogy minden pohár víz, mit szeretetbõl adtál, jobbá tett, Istened képére, hasonlatosságára formált, megszentelt és elvezetett Istened karjai közé.

Chaplin bölcsessége

Amikor elkezdtem szeretni önmagam, észrevettem, hogy a kínok, a szenvedések és érzelmi fájdalmak csak figyelmeztető jelei annak, hogy a saját igazságom ellenében élem az életem. Ma már tudom, hogy ez: HITELESSÉG.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, megértettem, hogy mennyire tud bántani valakit az, ha rá akarom erőltetni a vágyaimat, miközben az idő még nem jött el erre, illetve az adott személy még nem állt készen rá, még akkor is, ha ez a személy én magam voltam. Ma ezt úgy hívom: TISZTELET.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy másfajta élet után vágyakozzak és láttam, hogy minden, ami körülvesz, az valójában egy lehetőség arra, hogy fejlődjek. Ma ezt úgy hívom: ÉRETTSÉG.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, megértettem, hogy minden körülmények között a megfelelő helyen és időben vagyok és minden a megfelelő pillanatban történik. Így nyugodt lehetek. Ma ezt úgy hívom: ÖNBIZALOM.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy raboljam a saját időmet és abbahagytam a jövőre vonatkozó nagy tervek gyártását. Ma csak olyan dolgokat cselekszem, amik örömet okoznak nekem és boldoggá tesznek. Olyan dolgokat, amik felvidítják a szívemet. Mindezt a magam módján csinálom, a saját ritmusomban. Ma ezt úgy hívom: EGYSZERŰSÉG.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felszabadítottam magam azok alól a dolgok alól, amik nem tettek jót az egészségemnek - ételek, emberek, dolgok, helyzetek és minden, ami elvitt önmagamtól. Először ezt a hozzáállást egészséges egoizmusnak tartottam. Ma már tudom, hogy ez: ÖNMAGAM SZERETETE.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal a próbálkozással, hogy mindig igazam
legyen, és azóta sokkal kevesebb alkalommal tévedtem. Ma ezt úgy hívom: SZERÉNYSÉG.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, elutasítottam, hogy a múltban éljek és a jövő miatt aggódjak. Most, csak a pillanatnak élek, ahol MINDEN történik. Ma napról napra élem az életem és úgy hívom: BETELJESEDÉS.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, észrevettem, hogy az elmém képes arra, hogy zavarjon és beteggé tegyen. De ahogy összekapcsoltam a szívemmel, az elmém nagyon hasznos szövetségessé vált. Ma ezt úgy hívom: A SZÍV BÖLCSESSÉGE.
Nem kell, hogy féljünk a vitáktól, összekülönbözésektől vagy bármilyen problémától önmagunkkal vagy másokkal. Még a csillagok is összeütköznek néha, és a találkozásukból új világok születnek. Ma már tudom, hogy EZ AZ ÉLET."

Azok az apák...

Azok az apák akik nem fordítottak elég időt és figyelmet a fiaik felnevelésére nem sok jóra számíthatnak. Találkoznak majd ilyen-olyan szedett-vedett menyekkel, nem is eggyel, végignézhetik -lehet hogy öregkorukig - azt hogy mennyire nem vitték semmire a fiai. Az édes gyermekei, akiket nem tanított meg küzdeni, udvarolni, akikre nem jutott egy csepp ideje sem a nőzések miatt, akiknek édesanyját kínozta és csalta, végül elhagyta, ők emlékeztetik az idő múlására. Ünneplésre vagy éljenzésre ne számítson az ilyen apa csak a szomorúságra és a kietlenségre, a keserű szájízre és a saját dühöngésére, amely késő bánat és ami nem hoz megoldást.

2. oldal / 3

allatorvos

oktato

ugyved

jarobeteg

gyogyszertar

Archív cikkek

Lencsevég

polgaror

Ki olvas minket?

Oldalainkat 53 vendég és 0 tag böngészi

Oldal tetejére